Fanni átváltozása

Ezt a mesét Fanni küldte. És amiért külön élmény, hogy eleddig Fanninak csak a rajzait és a varrományait ismertük. Mert ez a Fanni Piroseper.

Az álmodozó holdhal meséje

Huba, a terebélyes holdhal, megbabonázva bámulta az éjszakai eget a nyílt tenger kellős közepén. A víz felszínéhez közel, lassan ringott előre-hátra, mégis képtelen volt álomra szenderülni. A sejtelmesen világító égitest titkát szerette volna megfejteni. Nem fért a fejébe, hogyan kerülhetett az égre egy magafajta, oda ahol egy csepp víz sincs. Ráadásul a Hold még repülni is tudott, hiszen minden éjszaka utat tört magának a csillagok között. Néha egyáltalán nem mutatkozott, máskor pedig csak a fél arcát mutatta, de Huba sejtette, hogy az óriási korong sosem tűnt el teljesen. Azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne vele és ő nézhetne le minden élőlényre aki csak él földön és vízben.

Helga volt a legbölcsebb és legöregebb élőlény akit a fiatal holdhal ismert, így nem is volt kérdés, hogy vele kell beszélnie. A meglett asszonyság hosszú kort megélt már, sok mindent látott. Vagy háromszor akkora méretűre nőtt, mint Huba, bőre vastag páncéllá erősödött, többé nem kellett tartania a cápák falánkságától, sem a fókák játékos kedvétől. Egyik nap, együtt indultak ebédelni a közelben húzódó medúza mezőre. Helga megfontoltan úszott előre, a nagyobb jószágokat célba véve. Huba erőlködve tartotta a sebességet, és időnként ő is becserkészett egy-egy kisebb, áttetsző példányt. Miközben falatoztak, Huba a lelkesedéstől kifulladva mesélt az égen világító holdkorongról, és a vágyáról, hogy egyszer ő is fentről nézhessen le a világra, és láthassa még azt a bizonyos szárazföldet is, ahová sohasem tehette ki az uszonyát.

Helga végighallgatta társát, és rövid töprengés után lassan beszélni kezdett.

– Tudod fiacskám, nem Te vagy az egyedüli, akit elbűvölt a holdkorong. Már az őseink is keresték a hasonlóságunk gyökerét. Szeretnéd tudni, hogy mire jutottak?

Huba izgatottan bólintott, az asszonyság pedig elégedetten felkuncogott.

– Azt mondják, mi vagyunk a Hold könnycseppjei – jelentette ki ünnepélyesen és gyorsan bekapott két arra járó szerencsétlen medúzát.

Huba nem számított erre a válaszra. Fiatal volt ugyan, de már nem hitt a mesékben. Helga elszomorodott fajtársa kételkedése láttán.

– Sejtettem, hogy nem lesz elég neked ez a magyarázat. A mai fiatalok már semmi jelentőséget nem tulajdonítanak a hosszú idők alatt kialakult legendáknak. Pedig a te korodban én megelégedtem ezzel a válasszal. Sőt, nekem még most is megfelel.

Huba továbbra is hallgatott, mire Helga felcsattant.

– Erre a hasonlóságra nincs épkézláb válasz! Jól jegyezd meg, hogy egyetlen holdhal sem képes víz nélkül életben maradni.

Huba szomorúan folytatta a táplálkozást. Ha még a legbölcsebb élőlény sem ismeri a Hold titkát, akkor ugyan ki tudhatná azt?

Huba nem beszélt többet az álmáról. Éjszakánként továbbra is az eget leste, de nappal ugyanazt csinálta amit a többiek: órákon át napozott vagy medúzát lakmározott, illetve a többi holdhallal mulatta az időt. Meglepő módon, hősünk legjobb barátja egy delfin volt, akit Delmárnak hívtak. Barátságuk nehezen indult, mivel Delmár sokat csúfolódott a holdhal lomhaságán, de végül mégis megkedvelték egymást. A delfinnek egész álló nap be sem állt a szája, minden egyes tengeri pletykát meg akart osztani barátjával. Aznap éppen egy pórul járt holdhalon köszörülte a nyelvét, nevezetesen a bolondos Henriken, akit kikosarazott Polli, az elegáns pörölycápa hölgy. Huba ismerte a fickót. Henrik örökké rímekbe szedte a mondandóját, és saját költeményeivel szórakoztatta a versre éhes közönségét. Polli valószínűleg a tánc vagy az ének szerelmese lehetett. De Delmár már egészen máshol járt, és izgatottság fogta el egy hatalmas árnyék láttán.

Huba először nem értette, hogy miért nem süt rá a nap. Egy darab felhő sem szállt az égen, márpedig más nem takarhatta el előle a fényt. Végül észrevette a monumentális testet, amely már távolról árnyékot vetett rá. Felidézte a szót, amit Delmár használt ezekre a félig levegőn úszó járművekre: hajó. A delfin boldogan fickándozott a hajótest mellett, Huba pedig óvatosan közelebb úszott, hogy a saját szemével is láthassa ezt a furcsa lényt. Semmi élő nem volt benne, Delmár állítása szerint az élőlények, azok a bizonyos emberek a fedélzeten járkáltak, de Huba nem tudta kivenni őket a vízfelszín alól. A delfin szinte eszét vesztve ugrálta a duplaszaltókat, mintha el akarta volna bűvölni azokat az embereket. Huba hamar elvesztette az érdeklődését, és komótosan tova úszott a napfényes vízekre.

Azt mondják, a holdhalak sokat alszanak. A nap önti rájuk a meleget, a sós víz pedig könnyen álomba ringatja őket. Huba is inkább nappal szundikált, mindig együtt egy kisebb csoporttal. Még árthattak neki a cápák, ezért nem volt ajánlatos egyedül pihennie. Álmában szárnyakat növesztett, akárcsak a sirályok. Boldogan szelte át az eget, az ismeretlen szárazföld felé közeledve. Éppen a nagy pillanat előtt riadt fel és a legrosszabb rémálma vette kezdetét. Nem kapott levegőt, kopoltyújából kifolyt az összes víz. Testén erős rángások futottak végig, ahogy próbálta kiszabadítani magát a húsába vájó, egyre inkább rácsavarodó hálóból. Látta, hogy távolodik a vízfelszíntől, és rettegett, hogy soha többé nem merülhet el az éltető vízben. Később nehezen tudta felidézni ezeket a pillanatokat. Emlékezete kitörölte az első néhány napot. Egy nem túl mély medencébe tették. A fények megváltoztak, minden világosabb és sárgásabb színt öltött, a puszta levegőn pedig két lábon járó szörnyek mászkáltak. Rádöbbent, hogy az emberek ragadták ki a tengerből. Miközben elkeseredetten rótta a köröket a sekély medencében, Delmár rémmeséi ötlöttek fel benne újra és újra, miszerint a tengeri élőlények sokszor az emberek hasában végzik életüket.

Besötétedett, a titokzatos Hold teljes pompájában nézett le rá. Úgy tűnt mintha aznap éjjel lassabban gördülne a fényes csillagok között, talán hogy minél többet fürödhessen a fiatal holdhal csodálatában. Huba tudta, hogy szorítja az idő, halkan rimánkodott, hogy az égitest megkönyörüljön rajta és vonja magához. De nem történt meg a csoda. Huba soha többé nem látta a Holdat!

Egy nagyon furcsa helyen találta magát, amikor magához tért. Megintcsak memóriája segítette át a zavaros pillanatokon amikor a sekély medencéből kiemelték, és sok megpróbáltatás után egy újabba tették. A víznek itt egy kicsit furcsa íze volt, sok fényforrás világított az égen, és sok más apró élőlény is úszkált körülötte. A medence egyik falán átlátott. Ahogy lassan körbejárt és óvatosan szemmel tartotta azt az oldalt, embereket látott elsétálni a furcsa fal előtt. Voltak közöttük egészen picik is, de mindannyian kíváncsian lestek be a zárt világba. A fiatal holdhal volt a legnagyobb élőlény az akvárium lakói között. Lassan megtanulta a nevüket, de képtelen volt felvenni az ütemet a hadaró beszédükkel. A nagyobb és színesebb halak kevélyen úszkáltak körbe, a többiekről tudomást sem véve. Márk, a különc muréna pedig mindig csak a fejét dugta ki az egyik sziklatömb alól. A köveken terpeszkedő korallokkal azonban szót lehetett érteni. Egy égő piros színű egyed, bizonyos Karola igazán kedvesen fogadta Hubát. Amikor a hölgy nem beszélt, vidáman dudorászott és a dallamra lengette ezernyi apró polipkarját.

– Karola, kérlek ne érts félre! – kezdett bele mondandójába hősünk, több napi gondolkodás után. – De ugyan miért énekelsz, nap nap után, amikor itt kell senyvednünk ebben az akváriumban. Nem mondom, a koszt megfelelő, a társaság sem utolsó, de mégis be vagyunk ide szorítva, talán az életünk végéig. Nem járhatjuk többé a végtelen tengert, nem találkozhatunk a fajtársainkkal, és az itteni lézengésen kívül nem csinálhatunk semmi mást.

– Ó, kedves barátom, én boldog vagyok itt – duruzsolta a korall. – Igaz, a víz egy csöppet furcsa, a szórakoztatás pedig egyhangú, de itt nyugodtan terjeszkedhetek, amíg csak tart a szikla. Nem háborog a tenger, és nem zargat semmi más sem.

Huba csak ingatta a fejét. Belátta, hogy Karola nem volt az az úszós típus, csak ücsörgött a kőhalmon, és a mesterséges fényben sütkérezett. A kis korall azonban nem hagyta annyiban a dolgot.

– Huba barátom, mégis mi hiányzik neked a leginkább?

A holdhalnak nem is kellett gondolkodnia a válaszon. Minden egyes nap csak azok jártak a fejében, akiket kénytelen volt hátrahagyni.

– A fajtársaim, és a legjobb barátom Delmár, a delfin. Ő volt a legnagyobb mesélő akit csak ismertem. Persze a nap is hiányzik, de leginkább a Holdat hiányolom.

– Holdat? – Szólt közbe egy apró halacska, a Huba köré tömörült tömegből. – Mi az a Hold?

– Ti nem ismeritek a Holdat? – kérdezte megrökönyödve a holdhal, és először feledkezett meg arról, hogy önmagát sajnálja. A kis színes halak összenéztek, és sorban megrázták az apró fejüket. A kevély társaság is közelebb merészkedett hallgatózni, de úgy tettek, mintha a legkevésbé sem érdekelné őket a párbeszéd.

– Mi már akváriumban születtünk, sosem jártunk a külvilágban. – folytatta a szószóló bohóchal, nevezetesen Boga, mire egyetértő moraj futott végig a kis csoporton.

– Ó, a Hold az egy fényesen világító korong, mely szinte minden éjszaka megjelenik az égen – magyarázta merengve Huba. – Egy vándor, aki csak mosolyog az egész világra.

Boga az egyik lámpára meresztette apró halszemét, mire Huba megrázta magát.

– A Hold hatalmas, és messze száll az égen. Csak…

– Olyan nagy mint Te? – kérdezte Boga kíváncsian, a holdhalba fojtva a szót.

– Nem, dehogy – tiltakozott Huba, és lázasan törte a fejét, miként írhatná le a legmegfelelőbben a régen látott égi jelenséget.

– De igen! – kiáltott fel Karola izgatottan. – Huba, ússz a felszínre és csinálj úgy, mintha napoznál! Ti pedig húzodjatok minél közelebb az akvárium fenekéhez. Úgy, ni!

Hősünk és a kis halak, sőt még a nagyobbak is tették, amit Karola javasolt nekik. Huba ráfeküdt a vízre, a felszínhez közel, mintha csak otthon, a nyílt tengeren lett volna. Becsukta a szemét, hogy jobban felidézhesse az érzést.

– Pontosan ilyen a Hold! – kiáltott fel Márk a muréna, aki egészen kimerészkedett rejtekhelyéről és látattni engedte hosszú, szürke testét.

– Igen, igazad van! – sipította Karola, és hangtalanul összecsapta apró csápjait.

Huba kinyitotta a szemét és az ámulat minden rossz érzését elsöpörte. Az akvárium összes lakója őt nézte, egy részük félre fordított testtel fogadta be a látványt, mások kíváncsian méregették. Az üvegfalon túl is minden emberi szem rá szegeződött. A holdhal minden egyes sejtjében öröm áradt szét. Mostmár tudta, hogy a titokzatos égitest mit élhetett át éjszakánként. Minden vizi és szárazföldi lény az ezüstösen csillogó Hubára emelte a tekintetét, aki pedig boldogan mosolyogva nézett le saját kis zárt világára.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.