2010. július 29., csütörtök

A második rajzkupac

A balerina-kotlós és bájos társasága. A rajzoló Nóra.







A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 27., kedd

A harmadik mese

Kedves Mici!
Újabb mese pottyant ki a fejemből!
Remélem ez is tetszeni fog!
Fogadd szeretettel.
Pirimami a virágoskertből

Örzse mamó

Történt egyszer,nem is olyan régen, talán az elmúlt évben, egy kis falu csendes utcájában. Ott, ahol élt öreg és fiatal, no meg jó néhány gyerek, olyan igazi eleven kölykök. Élt abban az utcában egy fiatal házaspár, két csibész gyerkőccel: Liával és Tomkával. Szomszédjukban meg ott lakott Örzse mamó egyedül, kicsi, ám csodaszép házikójában. Ennek a mamónak nem tudott senki sem a kedvébe járni. Ha köszöntek neki az arra járók, ő csak zsörtölődött, morgolódott. A kutyákra, macskákra sem nézett jó szemmel, pedig neki is volt mindkettőből, de azokat különlegesnek tartotta. A szomszédjában Lia meg Tomka sem játszhatott gondtalanul, mert Örzse mamó mindig szidta őket:
- Ti rossz kölykök nem tudtok már csendben maradni? Nincs apátok, anyátok, aki megtanítana viselkedni? - Lia és Tomka kicsit féltek Örzse mamótól, de azért játszottak tovább. Örzse mamónak ugyanis nem születtek gyermekei, így unokái sem voltak, akik meglátogathatták volna időnként. Hajlott háta ellenére azért még rendben tartotta pici kertjét, és a házikót, ám barátkozni nem akart senkivel. Egy nap megszólalt Tomka:
- Te Lia! Van egy jó ötletem! Át kellene menni mamókához, hátha nem is olyan rossz néni.
- Óh, Tomka, mit akarsz? Felesleges az egész! Tudod, senkivel sem barátkozik, minket pedig egyenesen utál!
- Nem úgy van Lia! Én gondoltam valamire! Virág nyílik a mi kertünkben, éppen elég. Mi lenne, ha egy csokorral vinnénk neki, no meg néhány szemet a kedvenc cukorkánkból?
- Jó! - helyeselt Lia. Gondolta, úgy sem jutnak a kapun belül, vagyis nem lesz itt semmilyen barátkozás. Egy szép napon Tomka szedett néhány szál virágot, és a zsebébe dugott két szem cukorkát, mivel már csak ennyi maradt az egész csomagból. Liával kéz a kézben indultak Örzse mamó kapujához, de az bizony zárva volt! Bekopogtak, és mamó kinézett:
- Mit akartok itt gyerekek? Tűnjetek a szemem elől, de minél előbb! Még ti sem hagytok békén? -
Tomka megszeppenve szólt:
- De Örzse mamó! Mi csodát hoztunk neked!
- Csodát?! Mi az a csoda? Olyan is létezik?
- Létezik bizony! - mondta ekkor már Lia is. Örzse mamó szíve meglágyult egy kicsit, no meg a kíváncsiság sem hagyta nyugodni., így kinyitotta a kaput, beengedve a két gyereket.
Beléptek és köszöntek is illedelmesen:
- Szép napot Örzse mamó! Hoztunk neked virágot, meg cukorkát, a kedvencünkből! Hallottuk, ma van a születésnapod, és sok-sok boldogságot kívánunk! Tudom, hangoskodunk, és talán rosszak is vagyunk, de azért most fogadd szeretettel szerény ajándékunkat!
Örzse mamó meglepődött, mert arra igazán nem számított, hogy ez a két gyerek, akiket nem kedvelt, most könnyeket csalnak ki szeméből.
- Tudjátok gyerekek, én olyan egyedül vagyok, már nagyon régen! Senki sem nyitotta rám az ajtót, már évek óta. A postás hozza minden hónapban a nyugdíjamat, de mindig rohan tovább, pedig olyan jó lenne elmondani neki, hogy mennyire fáj a magányom! Ti félve ugyan, de eljöttetek hozzám, és ezzel nagy örömet szereztetek nekem! Tudjátok mit!? Játszhatnánk együtt! Nekem van egy nagyon-nagyon régi társasjátékom. Nem bolti, oh nem olyan az! Azt még valamikor az én anyukám csinálta, és mi azzal játszottunk! - A két gyerek rögtön elfogadta az ajánlatot. Örzse mamó megkóstolta a cukorkát, a gyerekeket pedig megkínálta finom kaláccsal.
- Tudjátok, sütök néha, csak úgy megszokásból, de sohasem tudom, ki eszi majd meg. A Bodri kutyám, meg a Cirmi cicám szokta megenni a maradékot. Én bizony már alig eszem, de ti most meghoztátok az étvágyam, és a jókedvemet is! -
Addig-addig játszottak, beszélgettek, hogy közben beesteledett. A gyerekek szülei már mindenütt keresték őket, végül átszóltak Örzse mamóhoz is:
- Itt van Lia és Tomka?
- Persze, hogy itt vannak! - mondta Örzse mamó – Tudjátok, nem is olyan rosszak, meg neveletlenek ezek, csak én gondoltam róluk ezt. Most azonban jó kedvet hoztak a házamba, és remélem máskor is eljöhetnek hozzám!
- Persze, örömmel engedjük el őket! - felelték a szülők. Lia és Tomka boldog volt, de a szüleik is! Másnap mintha másfelől kelt volna fel a Nap, csoda történt! Örzse mamó kinyitotta a kaput, és ő köszönt előre minden arra járónak. Az emberek meglepődtek, hogy vajon mi lelte az öregasszonyt, hisz nem csinált az még soha ilyet! Az utóbbi időben főleg nem!
- Gyerekek! A ti utcátokban nincsen Örzse mamó? Olyan néni, vagy bácsi, aki egyedül él, akire rászakadt a magány? Próbálkozzatok ti is csodát tenni, amíg nem késő!

Pirimami a virágoskertből

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

Az első rajzkupac

Húha, már jó rég lógok ezzel a bejegyzéssel. De Mici túlságosan lekötött...
Szóval fogadjátok sok szeretettel Kitti képeit.







A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 17., szombat

A második mese

Szia!
Először szeretnék gratulálni a bloghoz! Remek kezdeményezés. Én úgy hiszem a meséknek különös varázsa van és meg tudják alapozni a további viszonyunkat az irodalomhoz. A mesék nagyon tiszták és nincsenek túlbonyolítva, nem összetett, gyakran erőltetett filozófiákat tartalmaznak, hanem alapvető érzelmeket és értékeket közvetítenek, gondolok itt például arra, hogy a jó és a rossz élesen elkülönül egymástól és a jó elnyeri jutalmát, vagy. hogy munkával, ésszel és kitartással érthetjük el célunkat, mint a legkisebb királyfi. Szerintem felnőtteknek szóló mese nincs. Minden mese gyereknek szól, de annak a gyereknek is szólhat, aki egy 80 éves bácsiban, vagy egy 40-es hölgyben lakozik. A lényeg az, hogy ameddig vissza tudunk térni gyermeki önmagunkhoz és naivitásunkhoz, addig tudjuk élvezni a meséket.
Én 17 éves vagyok, gimnazista. A mese, amit szeretnék küldeni, nem nevezhető klasszikus mesének. Angolul írtam, rajongok a nyelv iránt és erősen kötődöm hozzá érzelmileg. Ez egy kis történet, ami "mesés" alapokon nyugszik.
Olvasd szeretettel

Bogi

- Szeretnéd szeretni az esőt? - Nem szólt egy szót sem, csak kíváncsian nézett rám.
- Az esőről azt tartják, hogy egy szürke fátyol a napjainkon, eltakarja a napot és sárrá változtatja a földet. Azonban az esőcseppek mindössze a felhők könnycseppjei. Azért sírnak, mert nem szeretjük az esőt. Meg tudod nekem mondani az esőcseppek színeit?
- Nem.
- Ha elég bátor vagy, hogy elképzeld, megígérem, elmondom neked. De először csukd be a szemeid és engedd meg, hogy megfogjam a kezedet.
Csendben volt. Nem tudtam, hogy alszik, vagy figyel rám, de az apró tenyere az enyémben feküdt.
- Vannak piros cseppek. Ők a legbüszkébbek. A legtöbbjük hiú, hogy őszinte legyek, nagyon hiú. Rózsákon és rózsás arcokon landolnak.
Nem szólt semmit, csak feküdt szorosan mellettem és szorosabban fogta a kezemet. Biztos voltam benne, hogy többet akar tanulni az esőről, szóval folytattam.
- Azok, akik a természetről gondoskodnak zöldek. Levelekre, ágakra, virágokra esnek és fényesen ragyognak rajtuk. Ezután jönnek a kékek. Voltál valaha szomorú? - Nem vártam választ - A kék cseppek a legszomorúbbak. Az emberek szívét érintik meg. Esernyőkre hullanak és lassan legurulnak. Ők hasonlítanak legjobban a könnyhöz.
Néztem a kis testét szorosan mellettem és tudtam, még hisz a tündérmesékben.
- Ha játszani szeretnél, válaszd a sárgákat! Élénkek és barátságosak. mivel a Naphoz közel születtek. - anélkül, hogy mondott volna valamit a fejét a vállamra tette - A narancssárgák igen különlegesek. Gyakran úgy hívják őket, hogy a mosolygó cseppek. Bár nekik van a legnehezebb feladatuk, a mosolyukkal kellene boldoggá tenniük az embereket. Sajnos nem sokan figyelnek rájuk. Itt vannak még a titokzatos lilák. Rengeteg titkuk van és soha nem fogod megérteni őket.
Befejeztem a rövid történetemet és Ő belenézett a szemembe és annyit kérdezett:
- Tényleg?
Ez a szó tele volt izgalommal és kíváncsisággal azok után, hogy csendben végighallgatta a történetemet.
- Gondolj a szivárványra! A Nap felfedi az esőcseppek titkát. Csak egy kis napfényre van szükséged, hogy az esőt színessé és barátságossá varázsold.
- Szeretem a szivárványt - suttogta és még mindig fogta a kezemet.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod az esőt, ha látod azokat a hihetetlen cseppeket.
Felállt. Túl sokáig ült csendben. Ezután játszottunk és csevegtünk. Én azt gondoltam, hogy ez csak egy újabb kis buta történek volt tőlem és hamar elfelejti.
Másnap esett. Odarohant az ablakhoz:
- Nézd, az eső színes! Az esőcseppek épp olyan gyönyörűek, mint ahogy mesélted.
Nevetett és a szemei fényesen ragyogtak miközben az orra érintette az ablaküveget. Mikor láttam ezt a lelkes kislányt bámulni kifelé az ablakon csodálva az esőt elégedett és jókedvű voltam, de az eső nekem szürke volt.


Köszönjük neked, Bogi!

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 14., szerda

Az első mese

Kedves Mici!

Ezt a mesét 20 évvel ezelőtt találtam ki, mivel az akkor 3 éves kisfiam nem volt hajlandó semmiféle mesét meghallgatni. Verseket, mondókákat, azt igen!

Nagycsoportos korában – 5 és fél évesen – folyékonyan olvasta az „Indul a bakterház”-at, elsős korában pedig az Egri csillagok”-at.

No én sem éltem soha mesevilágban, de kénytelen voltam kitalálni egyet, amit a gyermekem örömmel fogadott, és bizony minden este ezt követelte! Amíg ez nem volt, Zelk Zoltán verseit olvasgattam neki. Azóta sem vett mesekönyvet a kezébe, de más fajtát azt sokat.

A történetem egyébként nem mese, mert az eperfa a mai napig itt áll a ház előtt, azóta se ment sehova! :) De nem is úgy jött ide, hanem hajdanában a nagyszüleim ültették. Sajnos egyre jobban korhad a belseje, de a rigók még mindig benne költenek.

Ez tehát tulajdonképpen igaz mese, de remélem közlésre megfelel!

Piroska

Az eperfa meséje

Hol volt, hol nem volt, a hegyeken is túl, az Alföld közepén, az út szélén nőtt egy eperfa.

Nem akármilyen eperfa volt ám ez! Hatalmas lombja alatt megpihenhetett volna akár egy óvoda gyermekcsapata is. A termése mézédesre érett, az arra járó emberek szedtek is belőle mindig, hogy szomjukat oltsák vele. A méhek és darazsak is boldogan dongták körül a lehullott termést, szívogatva finom, édes nedvét. Arra járt néha egy őzike is, meg néhány nyuszi, no meg egy fácán-anyuka a kiscsibéivel, és ők is mind jól lakhattak a finom termésből. Utána pihentek egyet, majd tovább mentek. A madarak sem hagyták ki ezt a különleges fát! Sőt, egy rigópár fészket rakott az odvában, s ott költötte ki fiókáit. Egy közelben lakó anyóka pedig epermézet készített a finom termésből. Receptjét már csak ő ismerte a környéken, ezért – őrizvén a hagyományokat – minden évben készített télire való csemegét.
Az eperfa pedig unta már az egészet, hiszen igencsak különleges fa volt ám! Ezt senki sem tudta, de honnan is tudhatná ezt egy földi halandó! Tudott járni, beszélni, gondolkodni! Egy nap azonban rettenetesen elege lett az egy helyben állásból, s így szólt:
- Lassan megöregszem már, de még nem tettem semmi fontosat, semmi érdekeset. Ugyan sokan megfordulnak körülöttem, örülnek létemnek, de most már tovább akarok menni! Valakinek nagy-nagy örömet kell szereznem, olyan nagyot, amilyet még soha életemben nem sikerült! -

Elindult hát a nagy útra, szép lassan, úgy ráérősen. Maga mögött hagyott falut, várost, közben kicsit el is fáradt, ám ezt nem mutatta senkinek. Ment, mendegélt, és egyszer csak egy nagy síkság közepén megakadt a szeme egy házon. Közelebb lépegetve látta, hogy a ház előtt a homokban játszik egy kisfiú, akinek nagyon melege lehet, hiszen a Nap süt, hét ágra! Fa már nincs a ház körül, mert az emberek kivágták tüzelőnek. Veteményes kert lett helyette, no meg dísz kert. Fiatal facsemetét – sajnos – eszükbe sem jutott ültetni, helyettük díszbokrokat, egy két örökzöldet tettek a földbe. Igen ám, de azok meg nem hajlandók gyorsan magasra nőni! A kisfiú játszott, verejtékével öntözve a homokot, csak időnként nyafogott, mert szívesebben maradt volna a hűvös szobában. Ott építőkockáiból építhetett volna várat, sőt egy egész várost is! Ám anyukája mindig biztatta:
- Kisfiam! Sokat legyél a friss levegőn, hiszen így leszel majd erős és egészséges! -

Meghallotta ezt az eperfa, mert hallott is, nem csak látott. Odament, az ágait széttárta a homokozó felett, beárnyékolva szinte az egész udvart! A kisfiú most már boldogan játszott, élvezve a hűs árnyékot. Örömében néha, a fára nevetve még dalolt is! Olyan egyszerű dalocskát, amit az anyukájától tanult. Az eperfa pedig látva az óriási boldogságot, így szólt:
- Végre megtaláltam az igazi helyemet! Örömet szerzek egy kisfiúnak – hát kell ennél több? Ezért itt is maradok végleg a ház előtt! Ha pedig az emberek jönnek fűrésszel felszerelve, biztosan tudom, hogy a kisfiú megvéd majd engem! -

Azóta is ott áll az eperfa a ház előtt, és a rigópár is minden évben ott költi ki fiókáit.

Aki pedig mindezt nem hiszi, ajánlom, járjon utána! :)


Köszönjük neked, Piroska! Várjuk a többi mesét és rajzot.
Ja, és a picike képen ez az eperfa látható - az igazi. Bizony.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 13., kedd

Hamarosan

Ha minden igaz, hamarosan meglátjuk itt az első mesét. Ma kaptam, és nagyon örültem neki.
Jó látni, hogy ilyen hamar és ilyen sokan olvassátok-nézegetitek ezt az oldalt. De egyenlőre nincs sok néznivaló... Így hát tessék bátran írni és rajzolni, és rajzolni és írni, hogy minél több ötletet és munkát adjunk egymásnak.

2010. július 9., péntek

Hogy jó legyen itt

Szeretettel köszöntünk minden bátor és igazi alkotót.
Azért a többesszám, mert Micivel együtt készítem ezt az oldalt - ezért is fut az ő neve alatt. Mici egy drága rajzolt nyulam, aki mindig és minden körülmények között inspirál.
Azt hiszem, ha az ember tudja, hogy milyen feladatra alkalmas, jól választ hivatást. Nekem akkor különösen nehéz, amikor olyan dolgokat látok magam körül, amikről tudom, hogy sem nem értékesek, sem nem jók, mégis bőven van rájuk igény. Értékes dolgok mindig voltak, így ma is - csak valahogy sokkal kevesebb. Kár értük.
Biztos vagyok benne, hogy mindent, ami régebben jó és fontos volt, át kell hozni mostanra. De ezzel együtt át is kell értelmezni (hajrá generációm!). Erre alkalmasak a kezdők.
Szeretnék összefogni a hozzám hasonló pályakezdő grafikusokkal és pályakezdő írókkal, hogy meg tudjuk mutatni, miért kell változtatni a meséken. És alternatívát állítani fel, nem csupán mellet döngetni a jó dolgok mellet, és sajnálkozni a mostaniak miatt.
Így hát ezúton megnyitom a kaput minden kezdő író-rajzoló előtt, aki szívesen közhírré tenné egy-egy nem sárkányos, nem amazonos, nem vámpíros, nem mangás és nem varázslófiús rajzát vagy meséjét. Talán találunk a mesénkhez és az elképzelésünkhöz illő rajzolót/rajzot - vagy a rajzainkhoz illő mesét...

Mesét a világba!