2010. december 21., kedd

Édes élet!


Igazán elragadó, milyen pályázatok vannak! Ebben a borzadályos télben még a csokoládé gondolata is életet menthet. Szerintem érdemes nekifutni. Csokoládét!

2010. november 9., kedd

Drága Zsófi!

Zsófi végre küldött nekünk egy mesét. Mesét? Nem is tudom. Döntsétek el ti.

A Zsolti meg Én

Egyszer régen, még mikor kicsike kisleány voltam, és minden nyaram a nagymamámnál töltöttem, volt egy nagy-nagy szerelmem. Ő volt, a Zsolti. Kicsik voltunk még ehhez, de olyan nagyon egymásra találtunk, hogy minden felnőtt megirigyelhette volna. Tán titkon így is tettek. Sajnos az ország két távoli pontján laktunk, így csak a nagyinál találkozhattunk.
Minden nyáron csodásabbnál csodásabb napokat töltöttünk együtt. Futottunk a mezőn a szerteágazó napsütésben, majd kifáradva dőltünk egymás mellé a végeláthatatlan virágsivatagon. Közben szövögettük nagy terveinek, melyek számunkra világmegváltónak hangoztak. Ment folyvást a móka és a kacagás. Mindig nagyon sok állat vett körbe minket. Egyszer az eget bámulva egy sas kezdett körözni felettünk. Pihenve a füvön, vártuk hova csap majd le. Nagy meglepetésünkre, kamikaze módra felénk vetette magát. Nem is mozdultunk, csak néztük, ahogy zuhan felénk. Persze kitért még mielőtt felkaphatta volna egyikünket. Még szép, hogy erre vágytunk, ezért sem futamodtunk meg. Nagyon fantasztikus élmény volt.
Volt egyszer egy olyan eset is, hogy kis szalamandrákat fogtunk ki a patakból, s puszit adtam az egyiknek, mire az belém harapott, én ijedtembe elengedtem, de ő tovább csüngött a számon. Volt nagy nevetés, sose unatkoztunk.
Így teltek a hamarelmúló nyarak.
Sose szerettem, mikor vége volt a nyárnak. Jött a csúnya ősz, s a hideg tél. Semmi szépet nem tudtam észrevenni benne, csak a Zsoltira gondoltam folyvást. Sokszor elbambultam az órán, s Tanár néni magas hangja zökkentett vissza az unalmas és szürke hétköznapokba.
A Zsoltival sose veszekedtünk, mindig mindent meg tudtunk beszélni, nem volt soha sértődés, és bántás, mi odafigyeltük egymásra.
A nagyi is szerette, néha sütkéreztünk vele is a tűző napon. Meg néha meg is vicceltük, szegény régóta élt már egyedül. És nem is nagyon szerette más emberek társaságát. Rajtunk szerencsére mindig csak derűsen hahhogott. A Zsolti a szüleivel s két nővérével jött a nyaralóházukba. S mivel kicsit kirekesztett volt, nővérei nem játszottak vele, nem volt gond, mi akadályozhatta volna együttlétünket.
Így teltek a nyarak, peregtek az évek, és én csak egyre szerelmesebb lettem a Zsoltiba, s ha nem volt velem, mindig arról álmodtam, milyen lesz a közös felnőtt életünk. Zsolti nélkül el sem tudtam képzelni a jövőm. Ő volt a Nagy Ő, ez nem kétséges. A Zsolti meg Én, tökéletesebb párt nem is szülhetett volna a világ…
Majd egyik alkalommal, el kellett mennem két hétre az unokatesóimhoz, a határon túlra. Jól éreztem magam ott is, csak sajnáltam ezt a két hetet is a Zsolti nélkül. Így persze minden nap gondoltam rá is, nehogy olyan egyedül érezze magát. Ha volt több időm, akkor ott voltam vele a nagy mezőn, vagy a patakban fröcsköltük egymást, vagy a lesben, csendben, kicsit zavarban, ott ültem nagyon közel mellette, s figyeltük a szarvasokat. Bár néha részletesebben el tudtam volna mondani, hogyan vette a levegőt, mint a szarvasok viselkedését. Így gondolatban nem is hagytam el. S hipp-hopp, eltelt a látogatás. Nem is emlékszem mit csináltunk ott, alig vártam, hogy a Zsoltot lássam.
Megérkeztem nagy boldogsággal a nagyihoz, de ő olyan furcsa volt, de gondoltam úgyis mondja, ha baja van. Szaladtam is volna rögvest át, de megállított. Kezét a fejemre tette, olyan félelmetes érzés fogott el, zavart is hogy nem látom a szemében a szavakat. Lehunyta nagy pislákolóit, és halkan odasúgta, a Zsolti ide már nem jön. Zavarodottan ott álltam, nem értettem mi történhetett, elszaladtam nyomban. Felértem a kis dombra, honnan már látszott a házuk. S szembesülnöm kellett, azzal a látvánnyal, hogy a Zsolti mással játszik. Új kislány állt mellette. Láttam, hogy észrevesz, mintha várt volna. Tudta, hogy egyszer visszajövök. De gyorsan el is futottam, vissza a nagyihoz. A nagyit rögvest átöleltem, így talán még sose. S zokogtam, csak jött-jött, az a sok könny ki a szememből. Nem is értettem, hogy jöhet ki ennyi belőle. A nagyit meg csak szorítottam egyre erősebben. Nem is tudtam volna elmondani, mennyire fájt nekem ez a dolog, vagy mit is érzek igazán, csak sírni tudtam.
Másnap eljöttem a nagyitól, nem bírtam ott maradni. Álom és hazugság mi kavargott bennem. Azóta is csak ő jön hozzánk. Többet nem láttam a Zsoltot, se azt a mezőt, erdőt, kis patakot…
Azóta sem értem, ez miért, s hogyan történhetett…, de az őszben, s télben már megláttam a szépet.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. november 7., vasárnap

Angéla mesél

Pénteken érkezett ez a mese, Angélától. Olvassátok szeretettel és rajzoljatok hozzá.

Szervusztok!

Az oldalatokra Vesztl Fanni nyomán találtam. Küldök mesét én is - ha tetszik, és fölteszitek, örülni fogok! Különben meg: remek kezdeményezés az oldalatok!
Szép és vidám napokat!

Emánuel és Fülöp

A kerti törpét Emánuelnek hívták - a Manó becenevet a leghatározottabban kikérte magának. A Lappantyú utcai kertben évente megrendezésre kerülő önfegyelmi versenyt két évtizede mindig ő nyerte. (Kerti törpe ugyanis csak olyan törpéből lehet, akinek átlagon felüli az önfegyelme: tilos mozdulni esőben, hóban, tikkasztó hőségben; a kerti törpe nem tüsszenthet, ha az orrára száll egy légy; nem kuncoghat, akkor sem, ha rosszindulatú vakondokok csiklandozzák a talpát, és nem bámulhat pillangók után!) Emánuelt a legnagyobb önfegyelemmel rendelkező kerti törpék között tartották számon a Lappantyú utcában (pontosabban: a Lappantyú utca nyolcadik házának kertjében, mindjárt az erdő mellett), amire rettenetesen büszke is volt - bár ez sem látszott rajta. Egyáltalán:
húsz éve
soha
senki
nem látta
mozdulni,
lélegezni,
pislogni
egy icipicit sem!
Még az önfegyelmi verseny díjátadóinak idejére sem volt hajlandó kilépni szoborszerű állapotából!
A Lappantyú utcai kert törpéi őszintén csodálták Emánuelt - de csöppet sem szerették, mert az abszolút bajnok annyira az önfegyelmi versenynek szentelte életét, hogy már olyankor sem mozdult meg, amikor egy átlagos kerti törpe azonnal és gondolkodás nélkül rohant volna. Vészhelyzet esetén, tudniillik, egy kerti törpének kutya kötelessége segíteni. És vészhelyzet gyakran adódik egy kertben. Mikor pocsolyába pottyannak az elővigyázatlan katicák, például. Ilyenkor egy magára valamit is adó kerti törpe azonnal akcióba lendül. Amikor senki nem néz oda, sitty-sutty, kimenti a pocsolyából a pórul járt katicát, aztán gyorsan visszaáll a helyére.
Nem így Emánuel! A környékén balesetet szenvedett katicákat húsz éve mindig más menti meg helyette.
- Önző vagy, Emánuel, nagyon önző! - sóhajt ilyenkor a kert legöregebb törpéje, de Emánuel ekkor sem válaszol, és a bűntudat legkisebb jelét sem mutatja. Csak áll, rendületlenül.

Fülöp, a bagolyfióka, a Lappantyú utca melletti erdőben látta meg a holdvilágot; itt élt, amióta az eszét tudta; történetünk kezdetén már kisuhudás volt - azaz: uhu óvodás. Ahogy a legtöbb gyerek általában, ő is nagyon utált aludni. S mert az uhuk nappal alszanak, Fülöp a nappalt utálta úgy, ahogy sok embergyerek az éjszakát. Egyébként a nappali fény annyira bántotta a szemét a legszürkébb, legborúsabb időben is, hogy semmihez se tudott fogni az álmatlanság hosszú órái alatt - csak kuporgott vaksin az anyja mellett, és türelmetlenül várta az alkonyt.
Aztán anyukája, egy éjszakai élelemszerző körútja során, talált az erdőben egy napszemüveget. Fülöp elkérte tőle, a csőrére illesztette, és meglepődve tapasztalta, hogy a sötét még sötétebbnek látszik a lencséken keresztül.
A következő álmatlan nappal újabb felfedezést hozott: Fülöp rájött, hogy a napszemüveg lehetővé teszi számára a nyitott szemmel történő közlekedést, a legverőfényesebb időben is. Rendkívül boldog lett, mert ez azt jelentette, hogy többé nem kell végigszenvednie az álmatlanság hosszú óráit: a napszemüvegnek hála, fölfedezhet egy, az uhuk számára eleddig ismeretlen világot! Ettől kezdve, amíg anyukája aludt, ő nagy (és egyre nagyobb) sétákat tett, napszemüveggel a csőrén. Kezdetben csak az erdőben, a családi odú közelében csatangolt, néhány hét elteltével azonban már a Lappantyú utcába is kimerészkedett.

Így esett, hogy egy reggel betévedt az utca nyolcadik házának tágas, törpékkel teli kertjébe. A kerítéshez legközelebb épp Emánuel állt. Fülöp közvetlenül előtte landolt, és először nagyon megijedt, mert még nem találkozott kerti törpével. (Emánuel, egyébként, nagyjából akkora lehetett, mint ő.)
- Szia! - lehelte Fülöp bizonytalanul. A törpe fizimiskája azt súgta, hogy "csókolom"-mal kellett volna köszönnie - ám a törpe magassága teljesen összezavarta.
Minthogy Emánuel nem felelt és nem mozdult, Fülöp, úgy fél perc elteltével, vette magának a bátorságot, és óvatosan körbejárta a törpét. Emánuelnek szeme sem rebbent.
- Fülöp vagyok! - próbálkozott a kis bagoly, most már sokkal hangosabban. - Itt lakom az erdőben.
Emánuel nem mozdult.
- Nem szeretek aludni - folytatta zavartalanul Fülöp - De anyukámtól kaptam ezt a jó kis napszemüveget, amivel nappal is tudok nézni... Akarod, hogy megmutassam, hogy ugye milyen gyönyörű? - azzal egy pillanatra levette csőréről.
Emánuel rá se hederített a madárkára, aki vaksin és csupa jószándékkal addig nyújtogatta felé a napszemüveget, míg végül az lepottyant, és egy buckán megpattanva landolt a földön - pár méterre Fülöptől.
- Ó, jaj! - mondta Fülöp, bal szárnyát a szeme elé kapva - Segítenél egy kicsit? Napszemüveg nélkül egyáltalán nem látok! Összeszorítja a szememet a fény!
Emánuel meg se rezdült. Fülöp picit előrehajolt, jobb szárnyával a talajt sepregette, de persze nem akadt kezébe a napszemüveg. Egyre türelmetlenebb és kétségbeesettebb lett.
- Szemüveg nélkül nem fogok hazatalálni! - Már majdnem sírt. - Bocsánat! Légy szíves! Egy picikét fogd meg a kezem! - nyújtogatta jobb szárnyát Emánuel felé, aztán, minthogy válasz továbbra sem érkezett, egyre riadtabb és céltalanabb forgolódásba kezdett, össze-vissza kaszálva a jobb szárnyával.
Végül elkaszálta az önfegyelmi verseny húsz éve mozdulatlan bajnokát is.
Emánuel földre zuhant, pocákosságában is szálfa egyenesen.
A Lappantyú utcai kert törpéi, - akik eddig élénk szemmozgásokkal követték az eseményeket, de (mivel közvetlen életveszély esete nem forgott fenn) nem avatkoztak közbe -, most kerti törpei minőségüket semmibe véve kezdtek egyszerre ugrálni, hadonászni és kiabálni, olyasmiket, hogy:
- Láttátok! Megmozdult! MEGMOZDULT!!!
Emánuel ezt hallva gondolkodás nélkül pattant fel, és kezdett magából kikelve ordítani és toporzékolni.
- Én nem mozdultam meg, nem mozdultam meg, nem mozdultam meg! - üvöltötte ellilult fejjel, torkaszakadtából... Aztán elhallgatott, mert rádöbbent, hogy, ha az előbb nem is, most már valóban mozog - és, sajnos, teljesen önállóan.
Tehetetlen mérgében rátaposott a napszemüvegre, aztán elkapta a Fülöp korábban hasztalanul kínálgatott jobb szárnyát, és nagy dérrel-dúrral visszarángatta a Lappantyú utca melletti erdőbe, egészen a családi odúig.

Mit mondhatnék? Jó barátok lettek. Persze nem azonnal! Időbe telt, amíg meg tudtak bocsátani egymásnak: Emánuel Fülöpnek, amiért végérvényesen búcsút kellett vennie az önfegyelmi verseny elveszíthetetlennek hitt bajnoki címétől - Fülöp pedig Emánuelnek, amiért összetaposta a napszemüvegét.
Emánuel rövid időn belül a legfegyelmezetlenebb törpe lett a Lappantyú utcai kertben. A Kerti Törpe Bizottság (KTB) több alkalommal tárgyalta visszafokozását egyszerű törpévé, ám a dologból soha nem lett semmi - mert Emánuel, mióta nem volt bajnok, nagy népszerűségre tett szert. Nem csupán azért, mert egy átlagos kerti törpét könnyebb szeretni, mint egy bajnoki címétől megfoszthatatlan idolt... Hogy mást ne említsek: elsőként ugrott, ha pocsolyába esett egy katicabogár.
Nyári éjjeleken, amikor a Lappantyú utca 8-ban nyugovóra tértek a háziak, Emánuel hanyatt feküdt a fűben, és a csillagokat bámulta. Ilyenkor rendszerint társasága is akadt Fülöp személyében, aki két vadászgyakorlat között látogatta meg a kerti törpét. Fülöp egyébként rendszeres éjszakai vadászatainak köszönhetően, egy ideje nem szenvedett álmatlanságban, így nem szorult többé napszemüvegre sem. Rebesgetik, hogy rövidesen kitűnő vadász lesz belőle.
A nagy uhudai bajnokságot mindenesetre már megnyerte.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. november 4., csütörtök

Újra Bogi

Megint kaptam egy mesét Bogitól, aki amellett, hogy elkezdte az iskolát szeptemberben (őszinte részvétünk...), mesét is ír, bizony. Nekem nagyon kedvesek ezek, és azt hiszem, nagyon is felismerhetőek. Amolyan félreérthetetlenül Bogi-mesék.
Szóval Bogi írt nekünk, és nagyon szeretné - de inkább idézem a levelét: "U.i. örülnék, ha valaki lerajzolná őket, az olyan jó lenne. Én verseket szoktam rajzolni, leginkább Tóth Árpádot ( Ő a kedvencem), de a saját írással nehezebb :)"
Tehát gyerünk, gyerünk.

Könnytolvajok

Apró, megszokottnak nem nevezhető társaság az övéké. Kövér kis testükkel, hosszú kezükkel és lábukkal elég elképesztő látványt nyújtanak. Az ezerszínű sipkáikról nem is beszélve. Ott laknak a kamra legfelső polcán, a lekváros bödön mögött. Esténként lemásznak a lakhelyükről, ki ügyesebben, ki ügyetlenebbül. Kisurrannak a kamraajtó résén és indulnak, hogy elvégezzék a feladatukat. A hallásuk vezérli őket. Mintha egy mélabús harangjáték szólna, olyan hangot hallanak, ha valaki sír. Sietnek a kertek alatt, pókhálók közt, szőnyegek alatt pincébe, padlásra, kis sötét szobába, kastélyba. Futnak, hogy összegyűjtsék a könnyeket. Mikor meglátnak egy síró, rívó, vagy épp csak pityergő arcot, kitárják apró zsákjuk száját és belegurul minden, ami fájt. Ezer meg ezer embert lopnak meg addig, amíg a Hold az úr. Ám mikor meghallják a Nap ásítását, ismét sietősre fogják. Pincéből, padlásról, kis sötét szobából, kastélyból a kertek alatt, pókhálók közt, szőnyegek alatt futnak vissza a kamrába. Hosszú karjaikkal húzzák-vonják zsákjaikat fel, a legfelső polcra. A harsány kis társaság ekkorra elcsendesedik, hangtalanul lerakják ezerszín sipkáikat a fal mellé, szépen sorba. Jól megrakott zsákjaikat a hátukra veszik, és óvatosan lecipelik őket, vigyázva arra, hogy egy csepp se vesszen el belőlük. Most olyan földek felé indulnak, amit zöld pázsit borít. Csendben lépkednek, majd fejet hajtanak a fűszálak előtt és elengedik a zsákok száját. A tengernyi könnycsepp szerteszét gurul a gyepen, mint megannyi apró kincs.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

Pont egy hete kaptuk

Kreatív blogger díjat kaptunk Pöszkétől.
Ehhez tartozó szabályok:
1. Megköszönöm annak, aki adta
: köszönjük Pöszke.
2. Kiteszem a logót a blogba: azonnal kiszögezzük jobbra.
3. Belinkelem, akitől kaptam: Pöszke
4. Írok hét dolgot magamról:
1. Mici a nyulam, akit rajzolok, varrok és a szívem csücske.
2. Ketten csináljuk a blogot.
3. Én hajlamosabb vagyok szétesni, mint ő.
4. Az egyik macskám, Vilmos, megfázott.
5. Nem szeretem a telet.
6. Szeretem Chopin-t...
7. ... és Ella Fitzgerald-ot.
5.Tovább adom hét bloggernek, linkkel :
1. Kitti http://bankit-ti.blogspot.com/
2. Eszter http://www.schalleszter.blogspot.com/
3. Fanni http://vesztlfanni.blogspot.com/
4. Bogi, akiről ennyit tudok, de szeretem, ahogy ír http://www.blogger.com/profile/12012167869263296989
5. Piroseper http://piroseper.blogspot.com/
6. Zsófi http://sophiagalyas.blogspot.com/
7. Szera http://www.szera-szera.blogspot.com/

2010. október 19., kedd

Pályázzunk!

Ma kaptam Esztertől az SOS levelet az Aranyvackorral kapcsolatban, amiben fontos felhívást intéz az írókhoz, idézem: " Meseíró és illusztrátor együttműködésre lenne szükség, én mindenképpen szeretnék nevezni, csak nincs mesém ... keresek írókat és várom a munkákat a schalleszter@gmail.com címre. Szeretnék egy ütős mesét ütős rajzokkal. Vagyis legyen szuperjó. :)" Nos, kedves meseírók, hajrá!

A pályázatról pedig itt tudtok tájékozódni: http://gyieblog.blogspot.com/2010/09/ujra-aranyvackor.html

2010. október 18., hétfő

Azok a csodálatos oroszok

Nincs mese (de bizony van...), megint csak bebizonyosodott, hogy az orosz illusztrátorok a legjobb mesterek. Gennadij Spirin szívem csücske, na nem csak a Georg Sand mese miatt (Sandot pedig eleve összekötöm Chopin-nel, tehát mindenképpen csodás körforgás), hanem mert orosz is. És ma nem csak őt találtam meg, hanem egy szintén orosz rajzoló-párost, Olga Duginát és Andrej Dugint. Részletek a SZUBJEKTÍVAN menüben.

2010. október 17., vasárnap

Hétfőn jöttek



Igen, hétfőn kaptam ezt a két rajzot Timitől, mellékelem a hozzáfűzött levélkét is.

Sziasztok!

Erőt vettem magamon, és elküldök most nektek 2 rajzomat. Valakinek talán inspiráló lesz, hogy a Szívem Csücske kastélyról vagy a Süti Manóról írjon mesét :)
Saját szórakoztatásomra rajzolok csupán. Nekem ez elég :)

Szép napot Nektek!

Timi


A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. október 12., kedd

Hohó!

Örömmel jelentjük Micivel, hogy a jobb oldali sávban SZUBJEKTÍVAN címmel mindenféle nekünk való drága mestereket mutatunk be. És éppenséggel egy orosz illusztrátorral indul a sor - mert az orosz rajzolók a szívem csücskei. Bizony. De ez csak egy vélemény. Vagyis kettő. De csak szubjektívan...

2010. szeptember 24., péntek

Megint rajzok!

Nos hát, tegnap, mint egy feloldozás, belibbent a képbe egy újabb mese-hölgyemény, Fanni, és ezeket küldi szeretettel:








A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. augusztus 1., vasárnap

A harmadik rajzkupac

Rókák és úrhölgyek, keblemre! A rajzoló pedig Eszter.











A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 29., csütörtök

A második rajzkupac

A balerina-kotlós és bájos társasága. A rajzoló Nóra.







A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 27., kedd

A harmadik mese

Kedves Mici!
Újabb mese pottyant ki a fejemből!
Remélem ez is tetszeni fog!
Fogadd szeretettel.
Pirimami a virágoskertből

Örzse mamó

Történt egyszer,nem is olyan régen, talán az elmúlt évben, egy kis falu csendes utcájában. Ott, ahol élt öreg és fiatal, no meg jó néhány gyerek, olyan igazi eleven kölykök. Élt abban az utcában egy fiatal házaspár, két csibész gyerkőccel: Liával és Tomkával. Szomszédjukban meg ott lakott Örzse mamó egyedül, kicsi, ám csodaszép házikójában. Ennek a mamónak nem tudott senki sem a kedvébe járni. Ha köszöntek neki az arra járók, ő csak zsörtölődött, morgolódott. A kutyákra, macskákra sem nézett jó szemmel, pedig neki is volt mindkettőből, de azokat különlegesnek tartotta. A szomszédjában Lia meg Tomka sem játszhatott gondtalanul, mert Örzse mamó mindig szidta őket:
- Ti rossz kölykök nem tudtok már csendben maradni? Nincs apátok, anyátok, aki megtanítana viselkedni? - Lia és Tomka kicsit féltek Örzse mamótól, de azért játszottak tovább. Örzse mamónak ugyanis nem születtek gyermekei, így unokái sem voltak, akik meglátogathatták volna időnként. Hajlott háta ellenére azért még rendben tartotta pici kertjét, és a házikót, ám barátkozni nem akart senkivel. Egy nap megszólalt Tomka:
- Te Lia! Van egy jó ötletem! Át kellene menni mamókához, hátha nem is olyan rossz néni.
- Óh, Tomka, mit akarsz? Felesleges az egész! Tudod, senkivel sem barátkozik, minket pedig egyenesen utál!
- Nem úgy van Lia! Én gondoltam valamire! Virág nyílik a mi kertünkben, éppen elég. Mi lenne, ha egy csokorral vinnénk neki, no meg néhány szemet a kedvenc cukorkánkból?
- Jó! - helyeselt Lia. Gondolta, úgy sem jutnak a kapun belül, vagyis nem lesz itt semmilyen barátkozás. Egy szép napon Tomka szedett néhány szál virágot, és a zsebébe dugott két szem cukorkát, mivel már csak ennyi maradt az egész csomagból. Liával kéz a kézben indultak Örzse mamó kapujához, de az bizony zárva volt! Bekopogtak, és mamó kinézett:
- Mit akartok itt gyerekek? Tűnjetek a szemem elől, de minél előbb! Még ti sem hagytok békén? -
Tomka megszeppenve szólt:
- De Örzse mamó! Mi csodát hoztunk neked!
- Csodát?! Mi az a csoda? Olyan is létezik?
- Létezik bizony! - mondta ekkor már Lia is. Örzse mamó szíve meglágyult egy kicsit, no meg a kíváncsiság sem hagyta nyugodni., így kinyitotta a kaput, beengedve a két gyereket.
Beléptek és köszöntek is illedelmesen:
- Szép napot Örzse mamó! Hoztunk neked virágot, meg cukorkát, a kedvencünkből! Hallottuk, ma van a születésnapod, és sok-sok boldogságot kívánunk! Tudom, hangoskodunk, és talán rosszak is vagyunk, de azért most fogadd szeretettel szerény ajándékunkat!
Örzse mamó meglepődött, mert arra igazán nem számított, hogy ez a két gyerek, akiket nem kedvelt, most könnyeket csalnak ki szeméből.
- Tudjátok gyerekek, én olyan egyedül vagyok, már nagyon régen! Senki sem nyitotta rám az ajtót, már évek óta. A postás hozza minden hónapban a nyugdíjamat, de mindig rohan tovább, pedig olyan jó lenne elmondani neki, hogy mennyire fáj a magányom! Ti félve ugyan, de eljöttetek hozzám, és ezzel nagy örömet szereztetek nekem! Tudjátok mit!? Játszhatnánk együtt! Nekem van egy nagyon-nagyon régi társasjátékom. Nem bolti, oh nem olyan az! Azt még valamikor az én anyukám csinálta, és mi azzal játszottunk! - A két gyerek rögtön elfogadta az ajánlatot. Örzse mamó megkóstolta a cukorkát, a gyerekeket pedig megkínálta finom kaláccsal.
- Tudjátok, sütök néha, csak úgy megszokásból, de sohasem tudom, ki eszi majd meg. A Bodri kutyám, meg a Cirmi cicám szokta megenni a maradékot. Én bizony már alig eszem, de ti most meghoztátok az étvágyam, és a jókedvemet is! -
Addig-addig játszottak, beszélgettek, hogy közben beesteledett. A gyerekek szülei már mindenütt keresték őket, végül átszóltak Örzse mamóhoz is:
- Itt van Lia és Tomka?
- Persze, hogy itt vannak! - mondta Örzse mamó – Tudjátok, nem is olyan rosszak, meg neveletlenek ezek, csak én gondoltam róluk ezt. Most azonban jó kedvet hoztak a házamba, és remélem máskor is eljöhetnek hozzám!
- Persze, örömmel engedjük el őket! - felelték a szülők. Lia és Tomka boldog volt, de a szüleik is! Másnap mintha másfelől kelt volna fel a Nap, csoda történt! Örzse mamó kinyitotta a kaput, és ő köszönt előre minden arra járónak. Az emberek meglepődtek, hogy vajon mi lelte az öregasszonyt, hisz nem csinált az még soha ilyet! Az utóbbi időben főleg nem!
- Gyerekek! A ti utcátokban nincsen Örzse mamó? Olyan néni, vagy bácsi, aki egyedül él, akire rászakadt a magány? Próbálkozzatok ti is csodát tenni, amíg nem késő!

Pirimami a virágoskertből

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

Az első rajzkupac

Húha, már jó rég lógok ezzel a bejegyzéssel. De Mici túlságosan lekötött...
Szóval fogadjátok sok szeretettel Kitti képeit.







A rajzolókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 17., szombat

A második mese

Szia!
Először szeretnék gratulálni a bloghoz! Remek kezdeményezés. Én úgy hiszem a meséknek különös varázsa van és meg tudják alapozni a további viszonyunkat az irodalomhoz. A mesék nagyon tiszták és nincsenek túlbonyolítva, nem összetett, gyakran erőltetett filozófiákat tartalmaznak, hanem alapvető érzelmeket és értékeket közvetítenek, gondolok itt például arra, hogy a jó és a rossz élesen elkülönül egymástól és a jó elnyeri jutalmát, vagy. hogy munkával, ésszel és kitartással érthetjük el célunkat, mint a legkisebb királyfi. Szerintem felnőtteknek szóló mese nincs. Minden mese gyereknek szól, de annak a gyereknek is szólhat, aki egy 80 éves bácsiban, vagy egy 40-es hölgyben lakozik. A lényeg az, hogy ameddig vissza tudunk térni gyermeki önmagunkhoz és naivitásunkhoz, addig tudjuk élvezni a meséket.
Én 17 éves vagyok, gimnazista. A mese, amit szeretnék küldeni, nem nevezhető klasszikus mesének. Angolul írtam, rajongok a nyelv iránt és erősen kötődöm hozzá érzelmileg. Ez egy kis történet, ami "mesés" alapokon nyugszik.
Olvasd szeretettel

Bogi

- Szeretnéd szeretni az esőt? - Nem szólt egy szót sem, csak kíváncsian nézett rám.
- Az esőről azt tartják, hogy egy szürke fátyol a napjainkon, eltakarja a napot és sárrá változtatja a földet. Azonban az esőcseppek mindössze a felhők könnycseppjei. Azért sírnak, mert nem szeretjük az esőt. Meg tudod nekem mondani az esőcseppek színeit?
- Nem.
- Ha elég bátor vagy, hogy elképzeld, megígérem, elmondom neked. De először csukd be a szemeid és engedd meg, hogy megfogjam a kezedet.
Csendben volt. Nem tudtam, hogy alszik, vagy figyel rám, de az apró tenyere az enyémben feküdt.
- Vannak piros cseppek. Ők a legbüszkébbek. A legtöbbjük hiú, hogy őszinte legyek, nagyon hiú. Rózsákon és rózsás arcokon landolnak.
Nem szólt semmit, csak feküdt szorosan mellettem és szorosabban fogta a kezemet. Biztos voltam benne, hogy többet akar tanulni az esőről, szóval folytattam.
- Azok, akik a természetről gondoskodnak zöldek. Levelekre, ágakra, virágokra esnek és fényesen ragyognak rajtuk. Ezután jönnek a kékek. Voltál valaha szomorú? - Nem vártam választ - A kék cseppek a legszomorúbbak. Az emberek szívét érintik meg. Esernyőkre hullanak és lassan legurulnak. Ők hasonlítanak legjobban a könnyhöz.
Néztem a kis testét szorosan mellettem és tudtam, még hisz a tündérmesékben.
- Ha játszani szeretnél, válaszd a sárgákat! Élénkek és barátságosak. mivel a Naphoz közel születtek. - anélkül, hogy mondott volna valamit a fejét a vállamra tette - A narancssárgák igen különlegesek. Gyakran úgy hívják őket, hogy a mosolygó cseppek. Bár nekik van a legnehezebb feladatuk, a mosolyukkal kellene boldoggá tenniük az embereket. Sajnos nem sokan figyelnek rájuk. Itt vannak még a titokzatos lilák. Rengeteg titkuk van és soha nem fogod megérteni őket.
Befejeztem a rövid történetemet és Ő belenézett a szemembe és annyit kérdezett:
- Tényleg?
Ez a szó tele volt izgalommal és kíváncsisággal azok után, hogy csendben végighallgatta a történetemet.
- Gondolj a szivárványra! A Nap felfedi az esőcseppek titkát. Csak egy kis napfényre van szükséged, hogy az esőt színessé és barátságossá varázsold.
- Szeretem a szivárványt - suttogta és még mindig fogta a kezemet.
- Biztos vagyok benne, hogy szeretni fogod az esőt, ha látod azokat a hihetetlen cseppeket.
Felállt. Túl sokáig ült csendben. Ezután játszottunk és csevegtünk. Én azt gondoltam, hogy ez csak egy újabb kis buta történek volt tőlem és hamar elfelejti.
Másnap esett. Odarohant az ablakhoz:
- Nézd, az eső színes! Az esőcseppek épp olyan gyönyörűek, mint ahogy mesélted.
Nevetett és a szemei fényesen ragyogtak miközben az orra érintette az ablaküveget. Mikor láttam ezt a lelkes kislányt bámulni kifelé az ablakon csodálva az esőt elégedett és jókedvű voltam, de az eső nekem szürke volt.


Köszönjük neked, Bogi!

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 14., szerda

Az első mese

Kedves Mici!

Ezt a mesét 20 évvel ezelőtt találtam ki, mivel az akkor 3 éves kisfiam nem volt hajlandó semmiféle mesét meghallgatni. Verseket, mondókákat, azt igen!

Nagycsoportos korában – 5 és fél évesen – folyékonyan olvasta az „Indul a bakterház”-at, elsős korában pedig az Egri csillagok”-at.

No én sem éltem soha mesevilágban, de kénytelen voltam kitalálni egyet, amit a gyermekem örömmel fogadott, és bizony minden este ezt követelte! Amíg ez nem volt, Zelk Zoltán verseit olvasgattam neki. Azóta sem vett mesekönyvet a kezébe, de más fajtát azt sokat.

A történetem egyébként nem mese, mert az eperfa a mai napig itt áll a ház előtt, azóta se ment sehova! :) De nem is úgy jött ide, hanem hajdanában a nagyszüleim ültették. Sajnos egyre jobban korhad a belseje, de a rigók még mindig benne költenek.

Ez tehát tulajdonképpen igaz mese, de remélem közlésre megfelel!

Piroska

Az eperfa meséje

Hol volt, hol nem volt, a hegyeken is túl, az Alföld közepén, az út szélén nőtt egy eperfa.

Nem akármilyen eperfa volt ám ez! Hatalmas lombja alatt megpihenhetett volna akár egy óvoda gyermekcsapata is. A termése mézédesre érett, az arra járó emberek szedtek is belőle mindig, hogy szomjukat oltsák vele. A méhek és darazsak is boldogan dongták körül a lehullott termést, szívogatva finom, édes nedvét. Arra járt néha egy őzike is, meg néhány nyuszi, no meg egy fácán-anyuka a kiscsibéivel, és ők is mind jól lakhattak a finom termésből. Utána pihentek egyet, majd tovább mentek. A madarak sem hagyták ki ezt a különleges fát! Sőt, egy rigópár fészket rakott az odvában, s ott költötte ki fiókáit. Egy közelben lakó anyóka pedig epermézet készített a finom termésből. Receptjét már csak ő ismerte a környéken, ezért – őrizvén a hagyományokat – minden évben készített télire való csemegét.
Az eperfa pedig unta már az egészet, hiszen igencsak különleges fa volt ám! Ezt senki sem tudta, de honnan is tudhatná ezt egy földi halandó! Tudott járni, beszélni, gondolkodni! Egy nap azonban rettenetesen elege lett az egy helyben állásból, s így szólt:
- Lassan megöregszem már, de még nem tettem semmi fontosat, semmi érdekeset. Ugyan sokan megfordulnak körülöttem, örülnek létemnek, de most már tovább akarok menni! Valakinek nagy-nagy örömet kell szereznem, olyan nagyot, amilyet még soha életemben nem sikerült! -

Elindult hát a nagy útra, szép lassan, úgy ráérősen. Maga mögött hagyott falut, várost, közben kicsit el is fáradt, ám ezt nem mutatta senkinek. Ment, mendegélt, és egyszer csak egy nagy síkság közepén megakadt a szeme egy házon. Közelebb lépegetve látta, hogy a ház előtt a homokban játszik egy kisfiú, akinek nagyon melege lehet, hiszen a Nap süt, hét ágra! Fa már nincs a ház körül, mert az emberek kivágták tüzelőnek. Veteményes kert lett helyette, no meg dísz kert. Fiatal facsemetét – sajnos – eszükbe sem jutott ültetni, helyettük díszbokrokat, egy két örökzöldet tettek a földbe. Igen ám, de azok meg nem hajlandók gyorsan magasra nőni! A kisfiú játszott, verejtékével öntözve a homokot, csak időnként nyafogott, mert szívesebben maradt volna a hűvös szobában. Ott építőkockáiból építhetett volna várat, sőt egy egész várost is! Ám anyukája mindig biztatta:
- Kisfiam! Sokat legyél a friss levegőn, hiszen így leszel majd erős és egészséges! -

Meghallotta ezt az eperfa, mert hallott is, nem csak látott. Odament, az ágait széttárta a homokozó felett, beárnyékolva szinte az egész udvart! A kisfiú most már boldogan játszott, élvezve a hűs árnyékot. Örömében néha, a fára nevetve még dalolt is! Olyan egyszerű dalocskát, amit az anyukájától tanult. Az eperfa pedig látva az óriási boldogságot, így szólt:
- Végre megtaláltam az igazi helyemet! Örömet szerzek egy kisfiúnak – hát kell ennél több? Ezért itt is maradok végleg a ház előtt! Ha pedig az emberek jönnek fűrésszel felszerelve, biztosan tudom, hogy a kisfiú megvéd majd engem! -

Azóta is ott áll az eperfa a ház előtt, és a rigópár is minden évben ott költi ki fiókáit.

Aki pedig mindezt nem hiszi, ajánlom, járjon utána! :)


Köszönjük neked, Piroska! Várjuk a többi mesét és rajzot.
Ja, és a picike képen ez az eperfa látható - az igazi. Bizony.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

2010. július 13., kedd

Hamarosan

Ha minden igaz, hamarosan meglátjuk itt az első mesét. Ma kaptam, és nagyon örültem neki.
Jó látni, hogy ilyen hamar és ilyen sokan olvassátok-nézegetitek ezt az oldalt. De egyenlőre nincs sok néznivaló... Így hát tessék bátran írni és rajzolni, és rajzolni és írni, hogy minél több ötletet és munkát adjunk egymásnak.

2010. július 9., péntek

Hogy jó legyen itt

Szeretettel köszöntünk minden bátor és igazi alkotót.
Azért a többesszám, mert Micivel együtt készítem ezt az oldalt - ezért is fut az ő neve alatt. Mici egy drága rajzolt nyulam, aki mindig és minden körülmények között inspirál.
Azt hiszem, ha az ember tudja, hogy milyen feladatra alkalmas, jól választ hivatást. Nekem akkor különösen nehéz, amikor olyan dolgokat látok magam körül, amikről tudom, hogy sem nem értékesek, sem nem jók, mégis bőven van rájuk igény. Értékes dolgok mindig voltak, így ma is - csak valahogy sokkal kevesebb. Kár értük.
Biztos vagyok benne, hogy mindent, ami régebben jó és fontos volt, át kell hozni mostanra. De ezzel együtt át is kell értelmezni (hajrá generációm!). Erre alkalmasak a kezdők.
Szeretnék összefogni a hozzám hasonló pályakezdő grafikusokkal és pályakezdő írókkal, hogy meg tudjuk mutatni, miért kell változtatni a meséken. És alternatívát állítani fel, nem csupán mellet döngetni a jó dolgok mellet, és sajnálkozni a mostaniak miatt.
Így hát ezúton megnyitom a kaput minden kezdő író-rajzoló előtt, aki szívesen közhírré tenné egy-egy nem sárkányos, nem amazonos, nem vámpíros, nem mangás és nem varázslófiús rajzát vagy meséjét. Talán találunk a mesénkhez és az elképzelésünkhöz illő rajzolót/rajzot - vagy a rajzainkhoz illő mesét...

Mesét a világba!