Zsófi végre küldött nekünk egy mesét. Mesét? Nem is tudom. Döntsétek el ti.
A Zsolti meg Én
Egyszer régen, még mikor kicsike kisleány voltam, és minden nyaram a nagymamámnál töltöttem, volt egy nagy-nagy szerelmem. Ő volt, a Zsolti. Kicsik voltunk még ehhez, de olyan nagyon egymásra találtunk, hogy minden felnőtt megirigyelhette volna. Tán titkon így is tettek. Sajnos az ország két távoli pontján laktunk, így csak a nagyinál találkozhattunk.
Minden nyáron csodásabbnál csodásabb napokat töltöttünk együtt. Futottunk a mezőn a szerteágazó napsütésben, majd kifáradva dőltünk egymás mellé a végeláthatatlan virágsivatagon. Közben szövögettük nagy terveinek, melyek számunkra világmegváltónak hangoztak. Ment folyvást a móka és a kacagás. Mindig nagyon sok állat vett körbe minket. Egyszer az eget bámulva egy sas kezdett körözni felettünk. Pihenve a füvön, vártuk hova csap majd le. Nagy meglepetésünkre, kamikaze módra felénk vetette magát. Nem is mozdultunk, csak néztük, ahogy zuhan felénk. Persze kitért még mielőtt felkaphatta volna egyikünket. Még szép, hogy erre vágytunk, ezért sem futamodtunk meg. Nagyon fantasztikus élmény volt.
Volt egyszer egy olyan eset is, hogy kis szalamandrákat fogtunk ki a patakból, s puszit adtam az egyiknek, mire az belém harapott, én ijedtembe elengedtem, de ő tovább csüngött a számon. Volt nagy nevetés, sose unatkoztunk.
Így teltek a hamarelmúló nyarak.
Sose szerettem, mikor vége volt a nyárnak. Jött a csúnya ősz, s a hideg tél. Semmi szépet nem tudtam észrevenni benne, csak a Zsoltira gondoltam folyvást. Sokszor elbambultam az órán, s Tanár néni magas hangja zökkentett vissza az unalmas és szürke hétköznapokba.
A Zsoltival sose veszekedtünk, mindig mindent meg tudtunk beszélni, nem volt soha sértődés, és bántás, mi odafigyeltük egymásra.
A nagyi is szerette, néha sütkéreztünk vele is a tűző napon. Meg néha meg is vicceltük, szegény régóta élt már egyedül. És nem is nagyon szerette más emberek társaságát. Rajtunk szerencsére mindig csak derűsen hahhogott. A Zsolti a szüleivel s két nővérével jött a nyaralóházukba. S mivel kicsit kirekesztett volt, nővérei nem játszottak vele, nem volt gond, mi akadályozhatta volna együttlétünket.
Így teltek a nyarak, peregtek az évek, és én csak egyre szerelmesebb lettem a Zsoltiba, s ha nem volt velem, mindig arról álmodtam, milyen lesz a közös felnőtt életünk. Zsolti nélkül el sem tudtam képzelni a jövőm. Ő volt a Nagy Ő, ez nem kétséges. A Zsolti meg Én, tökéletesebb párt nem is szülhetett volna a világ…
Majd egyik alkalommal, el kellett mennem két hétre az unokatesóimhoz, a határon túlra. Jól éreztem magam ott is, csak sajnáltam ezt a két hetet is a Zsolti nélkül. Így persze minden nap gondoltam rá is, nehogy olyan egyedül érezze magát. Ha volt több időm, akkor ott voltam vele a nagy mezőn, vagy a patakban fröcsköltük egymást, vagy a lesben, csendben, kicsit zavarban, ott ültem nagyon közel mellette, s figyeltük a szarvasokat. Bár néha részletesebben el tudtam volna mondani, hogyan vette a levegőt, mint a szarvasok viselkedését. Így gondolatban nem is hagytam el. S hipp-hopp, eltelt a látogatás. Nem is emlékszem mit csináltunk ott, alig vártam, hogy a Zsoltot lássam.
Megérkeztem nagy boldogsággal a nagyihoz, de ő olyan furcsa volt, de gondoltam úgyis mondja, ha baja van. Szaladtam is volna rögvest át, de megállított. Kezét a fejemre tette, olyan félelmetes érzés fogott el, zavart is hogy nem látom a szemében a szavakat. Lehunyta nagy pislákolóit, és halkan odasúgta, a Zsolti ide már nem jön. Zavarodottan ott álltam, nem értettem mi történhetett, elszaladtam nyomban. Felértem a kis dombra, honnan már látszott a házuk. S szembesülnöm kellett, azzal a látvánnyal, hogy a Zsolti mással játszik. Új kislány állt mellette. Láttam, hogy észrevesz, mintha várt volna. Tudta, hogy egyszer visszajövök. De gyorsan el is futottam, vissza a nagyihoz. A nagyit rögvest átöleltem, így talán még sose. S zokogtam, csak jött-jött, az a sok könny ki a szememből. Nem is értettem, hogy jöhet ki ennyi belőle. A nagyit meg csak szorítottam egyre erősebben. Nem is tudtam volna elmondani, mennyire fájt nekem ez a dolog, vagy mit is érzek igazán, csak sírni tudtam.
Másnap eljöttem a nagyitól, nem bírtam ott maradni. Álom és hazugság mi kavargott bennem. Azóta is csak ő jön hozzánk. Többet nem láttam a Zsoltot, se azt a mezőt, erdőt, kis patakot…
Azóta sem értem, ez miért, s hogyan történhetett…, de az őszben, s télben már megláttam a szépet.
Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.
A Zsolti meg Én
Egyszer régen, még mikor kicsike kisleány voltam, és minden nyaram a nagymamámnál töltöttem, volt egy nagy-nagy szerelmem. Ő volt, a Zsolti. Kicsik voltunk még ehhez, de olyan nagyon egymásra találtunk, hogy minden felnőtt megirigyelhette volna. Tán titkon így is tettek. Sajnos az ország két távoli pontján laktunk, így csak a nagyinál találkozhattunk.
Minden nyáron csodásabbnál csodásabb napokat töltöttünk együtt. Futottunk a mezőn a szerteágazó napsütésben, majd kifáradva dőltünk egymás mellé a végeláthatatlan virágsivatagon. Közben szövögettük nagy terveinek, melyek számunkra világmegváltónak hangoztak. Ment folyvást a móka és a kacagás. Mindig nagyon sok állat vett körbe minket. Egyszer az eget bámulva egy sas kezdett körözni felettünk. Pihenve a füvön, vártuk hova csap majd le. Nagy meglepetésünkre, kamikaze módra felénk vetette magát. Nem is mozdultunk, csak néztük, ahogy zuhan felénk. Persze kitért még mielőtt felkaphatta volna egyikünket. Még szép, hogy erre vágytunk, ezért sem futamodtunk meg. Nagyon fantasztikus élmény volt.
Volt egyszer egy olyan eset is, hogy kis szalamandrákat fogtunk ki a patakból, s puszit adtam az egyiknek, mire az belém harapott, én ijedtembe elengedtem, de ő tovább csüngött a számon. Volt nagy nevetés, sose unatkoztunk.
Így teltek a hamarelmúló nyarak.
Sose szerettem, mikor vége volt a nyárnak. Jött a csúnya ősz, s a hideg tél. Semmi szépet nem tudtam észrevenni benne, csak a Zsoltira gondoltam folyvást. Sokszor elbambultam az órán, s Tanár néni magas hangja zökkentett vissza az unalmas és szürke hétköznapokba.
A Zsoltival sose veszekedtünk, mindig mindent meg tudtunk beszélni, nem volt soha sértődés, és bántás, mi odafigyeltük egymásra.
A nagyi is szerette, néha sütkéreztünk vele is a tűző napon. Meg néha meg is vicceltük, szegény régóta élt már egyedül. És nem is nagyon szerette más emberek társaságát. Rajtunk szerencsére mindig csak derűsen hahhogott. A Zsolti a szüleivel s két nővérével jött a nyaralóházukba. S mivel kicsit kirekesztett volt, nővérei nem játszottak vele, nem volt gond, mi akadályozhatta volna együttlétünket.
Így teltek a nyarak, peregtek az évek, és én csak egyre szerelmesebb lettem a Zsoltiba, s ha nem volt velem, mindig arról álmodtam, milyen lesz a közös felnőtt életünk. Zsolti nélkül el sem tudtam képzelni a jövőm. Ő volt a Nagy Ő, ez nem kétséges. A Zsolti meg Én, tökéletesebb párt nem is szülhetett volna a világ…
Majd egyik alkalommal, el kellett mennem két hétre az unokatesóimhoz, a határon túlra. Jól éreztem magam ott is, csak sajnáltam ezt a két hetet is a Zsolti nélkül. Így persze minden nap gondoltam rá is, nehogy olyan egyedül érezze magát. Ha volt több időm, akkor ott voltam vele a nagy mezőn, vagy a patakban fröcsköltük egymást, vagy a lesben, csendben, kicsit zavarban, ott ültem nagyon közel mellette, s figyeltük a szarvasokat. Bár néha részletesebben el tudtam volna mondani, hogyan vette a levegőt, mint a szarvasok viselkedését. Így gondolatban nem is hagytam el. S hipp-hopp, eltelt a látogatás. Nem is emlékszem mit csináltunk ott, alig vártam, hogy a Zsoltot lássam.
Megérkeztem nagy boldogsággal a nagyihoz, de ő olyan furcsa volt, de gondoltam úgyis mondja, ha baja van. Szaladtam is volna rögvest át, de megállított. Kezét a fejemre tette, olyan félelmetes érzés fogott el, zavart is hogy nem látom a szemében a szavakat. Lehunyta nagy pislákolóit, és halkan odasúgta, a Zsolti ide már nem jön. Zavarodottan ott álltam, nem értettem mi történhetett, elszaladtam nyomban. Felértem a kis dombra, honnan már látszott a házuk. S szembesülnöm kellett, azzal a látvánnyal, hogy a Zsolti mással játszik. Új kislány állt mellette. Láttam, hogy észrevesz, mintha várt volna. Tudta, hogy egyszer visszajövök. De gyorsan el is futottam, vissza a nagyihoz. A nagyit rögvest átöleltem, így talán még sose. S zokogtam, csak jött-jött, az a sok könny ki a szememből. Nem is értettem, hogy jöhet ki ennyi belőle. A nagyit meg csak szorítottam egyre erősebben. Nem is tudtam volna elmondani, mennyire fájt nekem ez a dolog, vagy mit is érzek igazán, csak sírni tudtam.
Másnap eljöttem a nagyitól, nem bírtam ott maradni. Álom és hazugság mi kavargott bennem. Azóta is csak ő jön hozzánk. Többet nem láttam a Zsoltot, se azt a mezőt, erdőt, kis patakot…
Azóta sem értem, ez miért, s hogyan történhetett…, de az őszben, s télben már megláttam a szépet.
Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése