2011. július 19., kedd

Ágyő!

Sok-sok töprengés és morfondír után úgy döntöttünk (Mici meg én), hogy érzékeny búcsút veszünk a blogtól - az olvasóktól, a mesélőktől, a rajzolóktól és a csöndes szimpatizánsoktól. Sajnos minden azt igazolja, hogy nincs elég időnk és erőnk gondját viselni. És azért ez így nem az igazi. Továbbá elromlott a gépünk, és a javításnál minden rólatok szóló adatunk elveszett - a meséitek, verseitek és rajzaitok.
Szóval, kedves olvasók, köszönjük az eddigi megtisztelő figyelmeteket.
Kedves mesélők és rajzolók, sok sikert és kitartást nektek ebben az undok világban.

Szeretettel gondolunk rátok,

Nóra és Mici

2011. május 25., szerda

Szösszenetek gyerekeknek

Ma kaptam egy levelet Orsitól, aki gyerekverseket ír. Szívesen megmutatná nektek is őket, így most (szigorúan szubjektív módon) megmutatjuk az egyik legkedvesebbet. Parancsoljatok:

Kakaós csiga


Sülő csigák illata leng,
Terjeng ma a házban,
Pirulnak lassan odabenn,
Szép, kakaós mázban.

Egy kész csak kacsintgat felém,
Magát így kelleti:
"Gyere bátran, faljál belém,
Mamád megengedi."

Ha mind megsült, csak azután
Kapok egy falatot.
Nem is, inkább - egyet csupán,
Hamm, beléd harapok.

Összecsapja anya kezét
Üres tálcát látván:
"Hová tűnt a finom ebéd,
Édes, kicsi lánykám?"

"Képzeld anya, most voltam kint,
Visszajövök, s nahát!
Egy kismanó bekapta mind
a kakós csigát!"

"Látom, hogy ez a kismanó
Nagy pusztítást végzett,
Azért lett csupa kakaó
Biztosan a képed."

Köszönjük, Orsi!

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.

Apa meg a lánya

Fanni küldött nekünk egy mesét, na de nem akármilyet - apait. Az apukája írta, ő pedig rajzolt hozzá malacot. Meg fatörzset - akarom mondani krokodilt. De inkább olvassátok el...

Wesztl László: A kismalac és a krokodil

A kis tó partjára jártak az állatok inni, mert szép tiszta volt a vize és ráadásul szép kövér fű nőtt arrafelé. Szívesen jöttek ide az őzek, a szarvasok, a nyulak. A parti sekély vízbe járt a malac dagonyázni, iszapfürdőt venni, és olyankor boldogan röfögve hempergőzött a puha sárban. Meg is jegyezte a többi állat, hogy olyan hangos, hogy még a madárcsicsergést se lehet hallani tőle. Néha azt is a szemére vetették, hogy a nagy pancsolással fölkavarja a vizet.
- Elég nagy a tó – szörcsögte – nem fontos pont az én fürdőmből inni.
Az állatok aztán nem is nagyon maradtak a közelében, hanem kicsit távolabb húzódtak tőle.
Egyszer a malacka, ahogy épp fürdeni, dagonyázni indult kedvenc pocsolyájába, furcsa szerzetet vett észre a vízben. Először azt hitte, hogy valami fatörzset döntött a vízbe a szél előző este, de aztán gondolkodni kezdett: - Hiszen tegnap nem is volt szél, ennek meg nincs is ága – libbentette meg füleit. Már éppen beletoccsant volna a vízbe, mikor valami furcsát vett észre.
- Nicsak, nocsak – röfincélte csak úgy magában – ez az izé, ez a fatörzs vagy mi, mintha pislogott volna, sőt, mintha úszna is, ami annál is furcsább, mert a tó vize áll. Tehát ha ez a valami mozog, akkor magától mozog, vagyis úszik. A malacka alapjában véve nagyon óvatos és ravasz állat volt, mert tudta, hogy ő a sár meg a pocsolya dacára nagyon jó ízű. Óvatosan elbújt a parti bozótban és figyelni kezdte az úszó, pislogó valamit. Jól is tette, mert egyszer csak az a valami megszólalt csak úgy mormogva, és a malacka tisztán hallotta, hogy azt dünnyögi:
- Agyő cirkusz, idomár, isten veled szerepek, rabságom az oda már, ma valakit megeszek. Elég volt az utazás, végre vízben tocsogok, nincs több úton kocsizás, ma valakit bekapok.
- Aha – mondta magának a malacka – ez a valami megszökött, és most itt akar megtelepedni, ráadásul ez itt még be is akar kapni valakit. És ez a valaki akár én is lehetek – villant belé a felismerés – na, majd adok én neked megevést, meg bekapást. Szép csendesen visszaosont az erdőbe, és hamarosan egy kitömött zsákkal tért vissza.
- Na, ezt edd meg te „fatörzs”! – röfögte és óvatosan becsúsztatta a zsákot a tóba. Nem is kellett sokat várnia a malacnak, mert a krokodil – amit fatörzsnek nézett a malac – óvatosan elindult a zsák felé. Még a mormogása is hallatszott a csendben: - Jól van, te dagadt, csak lubickolj, én meg bekaplak! – Ezzel ráharapott a zsákra, ami azonnal kiszakadt, és töméntelen fűrészpor borult ki belőle.
- Jaj, jaj, mi ez? Juj, szálka ment a nyelvembe! – prüszkölt, krákogott, csapkodott a krokodil. A kismalac közben majdnem megszakadt a nevetéstől, még a könnye is kicsordult, úgy mulatott. A hangos nevetésre a többi állat is odaszaladt és rájuk is átragadt a malac vidámsága. Ott álltak a parton és hahotázva nézték, ahogy fülig fűrészporosan krákog a krokodil. Amikor lassan abbahagyták, a malac elmesélte, hogy mi történt. Az állatok szigorúan rászóltak a krokodilra:
- Igaz, hogy be akartál kapni valakit?
- Igaz - szipogta a krokodil.
- Elszöktél a cirkuszból?
- Elszöktem.
- Akkor most vissza is mész, te gonosz!
- De akkor megint muszáj lesz fellépni meg utazni, és én azt nem szeretem!
- Csak akkor maradhatsz, ha nem bántasz senkit! Megígéred?
- Megígérem!
Az állatok hagyták, hadd maradjon. A malacnak pedig mindenki hozott ajándékba zsenge kukoricát, ropogós makkot, amiért ilyen ravaszul túljárt a krokodil eszén.

Köszönjük nektek!

2011. április 18., hétfő

Végeredményben...

Nos igen, összegezve a szavazatokat (van, amit privát e-mailben kaptunk, így nem lett közzé téve itt), íme a sorrend: I. helyezett: Eri és Sári - ők Kökörcsin egyik tüneményes zsepi- vagy épp mobiltartóját kapják, valamint egy rongyállatkát Pöszkétől. II. helyezett: Strugamanó - ő Eri édes kis marokba fogható bárányfelhőjét kapja. III. helyezett: Belinda - ő Kökörcsin másik tüneményes zsepi- vagy épp mobiltartóját kapja. Gratulálunk!!
És köszönjük, hogy részt vetettek a pályázatunkon.

2011. április 7., csütörtök

Új modulok

Igen, végre létrehozzuk a pályázatokat tömörítő jobbra látható két modult: PÁLYÁZATOK KISEBBEKNEK és PÁLYÁZATOK NAGYOBBAKNAK. Naprakész lesz és aktuális. Sok sikert hozzájuk!

Ui: és szavazzatok a beküldött három házipályázatos munkára, mert küldenénk azokat a megérdemelt díjakat!

2011. április 4., hétfő

Pályázat

Nos igen, megkéstünk ezzel a bejegyzéssel is, de itt vagyunk!
Szóval köszönjük a beérkezett pályamunkákat. Eldöntöttük, hogy mindenkit díjazunk, aki indult. És a ti szavazataitok alapján állítjuk fel a sorrendet, így ehhez a bejegyzéshez hozzászólva jelezhetitek, kinek a munkájára szavaztok.
A rend kedvéért, összesen hárman indultak, először is Belinda a Mackókirálynő érintése című mesével, majd Eri és Sári A zöld tündérgúnya meséjével és rajzaival és végül Strugamanó, egy kedves tavasz rajzzal. Az első helyezett Kökörcsin egyik tüneményes zsepi- vagy épp mobiltartóját kapja (íme), valamint Eri édes kis marokba fogható bárányfelhőjét (amennyiben Eriék lesznek az elsők, úgy a rongyállatkát kapják ők, a felhőcskéjüket pedig a második helyen álló). A második helyezett Pöszke rongyállatkáját kapja, a harmadik dobogós pedig Kökörcsin másik zsepitartóját.
És reméljük, így mindenki boldog lesz!

Köszönjük a játékot mindenkinek!

2011. március 29., kedd

Csodaceruza

Zsófi írt nekem, és felhívta a figyelmemet egy pályázatra. Íme: http://csodaceruza.hu/?p=3657 .
Hamarosan jobbra találtok egy PÁLYÁZATOK modult, ahol megpróbálok naprakészen tájékoztatni mindenkit az aktuális pályázati lehetőségekről. Mindenesetre ez a Csodaceruzás remeknek ígérkezik.

2011. március 4., péntek

Pályázat - díjak

Nos, ez a nap az új bejegyzésekről szól.
Tegnap megkaptuk a második, mi több, a harmadik díjfelajánlást is. Először is Kökörcsin ajánlott fel nemez telefon- vagy épp zsepitartót (nem mellesleg már kész van a gyapjúfestéssel). Aztán kaptunk felajánlást Eritől, aki varrott pihe-puha, marokba fogható bárányfelhőt ígért az egyik nyertesnek. És nem végül, tegnap Pöszke egy rongyállatkát.
Jaj, de jó!!

Tündérek, keblemre!

Most találtam egy bűbájos angol illusztrátor hölgyet, Ida Rentoul-t. Lehet, hogy kicsit sok a tündérszárnyból és a hajfürtből, de ódon nyugalmat áraszt. Részletek a Szubjektívan menüben (jobbra lent).

Megjegyzések

Többen jelezték, hogy nem sikerül nálunk megjegyzést hagyni. Kaptunk néhány instrukciót Zsuzsitól, így ha minden igaz, most már lehet írni bátran, minden rendben lesz.

2011. március 2., szerda

Pályázat - rajzot kaptunk

Íme az első rajzpályázó, Strugamanó, aki történetesen egy mesét vár a rajzaihoz. Talán így könnyebb írni.
Íme a rajzok...

2011. február 28., hétfő

Pályázat - a második mese, rajzzal

Huhú, Eri írt egy mesét!! És Sári, egy igazi tündér rajzolt is hozzá. Így hát egy teljes, egész mesét mutatok be nektek.
Íme a mese - és a rajzok...

Mese a zöld tündérgúnyáról

Messze-messze egy nagyvárosban, hova széles utak vezetnek, él egy kicsi lány, Annamária. Odavan a tündérekért, a mesebeliekért és az álruhás, köztünk járó tündérekért is. Legkedvesebbje, szíve csücske Johanna, a kishúga.
Annamária titkos vágya volt, hogy szárnyat kaphasson, mint a nagyobb tündérek, és repkedhessen a virágos rét felett... Ezt a vágyát megérezte Édesanyukája, és titkos szervezkedésbe kezdett: valahol hallott az Asszonyról, aki tündérgúnyákkal és hozzá illő szárnyacskákkal látja el a tündéreket – őt kérte meg, varrjon kislányának is ilyet. Az Asszony mindig örömmel fogadta az efféle kéréseket, ő maga is két titkos tündérrel lakott egy fedél alatt, Sárával és Hannával.
Mikor nekilátott a kedves munkának, még nem sejtette, micsoda nehézségek várnak rá... A tündérszárny gondos előkészítése után a részek pontos összeillesztése következett volna, amikor a zümmögő varrógép egyszer csak ellenállt: szinte megtorpant és hátrafelé kezdett varrni! Az Asszony megijedt, tudta, ez nemcsak Annamária álmát fenyegeti, a többi tündérke jókedve is veszélybe került... Egy öreg, morgós és makacs varrógép még segített ezt a szárnyat elkészíteni, de ezután kerek-perec kijelentette, ő bizony nem dolgozik többé, az Asszony ne is próbálkozzon vele. Az Asszony szomorú lett, az elkészült szárnyacskát elküldte Annamária Édesanyjának, de a ruhácskát már nem tudta elvállalni, el se tudta képzelni, mikor és hogyan lesz képes újra varrni... ilyen makacs, önfejű gépekkel...
A szárny nagy boldogságot okozott Annamáriának, úgy érezte, már nem sok választja el attól, hogy tündér legyen! Fáradhatatlanul viselte játék közben, házimunka közben (mert sokat segített Édesanyukának), és szorgalmasan gyakorolt a varázspálcával is mindenféle kislányos varázslást: cukormázkészítést a sütikre, csilingelést a dalocskákhoz, csillámport a kishúga hajára...

Közben az Asszony varrógépei tovább makacskodtak, nem lehetett semmilyen módon hatni rájuk. Miattuk kénytelen volt minden kérést visszautasítani, pedig többen vágytak mindenféle hasznos és szép holmira. Ami nagyon fontos volt a háztartásban, kézzel öltögette össze, és egyre több időt töltött aprólékos, lassú kézimunkákkal, ami legalább egy kis örömöt okozott neki és feledtette bánatát.
Ám egyszer csak levelet kapott egy tündértől, ValaKicsodától, aki hallva szomorúságát, segíteni szeretett volna rajta: megajándékozta őt egy zümmögő, szorgalmas, erős varrógéppel! Cserébe azt kérte, az örömét szórja szét a világban, adja tovább a sok szomorkodó embernek... Az Asszony nagyon boldog lett, terveket és színes álmokat szövögetett, miközben előkészítette az új gépecske helyét. Amikor a gép megérkezett, azt se tudta, mihez fogjon hozzá, annyi mindent szeretett volna egyszerre elkészíteni! Varrt virágos, puha párnákat a tündérei székecskéire, varrt új ruhát az asztalnak, megjavított pár régóta heverő holmit, és élvezte a finom, ám erőt sugárzó zümmögést, és csak varrt és varrt...
Ám egyszer csak, szinte egyszerre Annamária Édesanyjával, eszébe jutott a kis zöld tündérgúnya, amire oly régóta várt valahol messze-messze, egy nagyvárosban egy kicsi lány... Nosza nekiállt és vasalt és mért és szabott és varrt, csak úgy röpködtek a levegőben a finom kis csillámok és csilingeltek a tündérkacajok – újra tündérgúnya születik! Nem is tartott soká, elkészült a zöld kisruha, mindenki nagy örömére! Sárát érte a megtiszteltetés, hogy felpróbálja, zavarában nem is tudta, milyen tartás illik egy ilyen becses ruhácskához...
Az Asszony készített Annamáriának egy varázsvirágot is, melyet ha a ruhával együtt visel, mosolyt csal az emberek arcára, elűzve és elfeledtetve bánatukat.
Az Asszony szívét mély elégedettség és öröm járta át... rég érezte már ezt: teljesítette egy kicsilány álmát, aki tündérré szeretne válni, örömet szeretne adni...

2011. február 26., szombat

Járatom az agyam

Mostanában volt szerencsém megismerni néhány, a gyerekirodalomban jártas hozzáértő véleményét arról, hogy mi a célja a kortárs gyerekirodalomnak. Persze mindnyájan a saját szűrőnkön keresztül nézzük a világot, így mindaz, amit hallottam, engem is szubjektív módon érintett meg.
Persze mindenkinek, aki valamilyen formában a szolgáltatóiparban van (és itt most a meseírásra és rajzolásra is gondolok), fel kell vennie a ritmust, és piacképeset alkotni. De ha nem adom meg magam? Ha ragaszkodom a saját ritmusomhoz, mindahhoz, amiről hiszem, hogy nem rossz (még ha a piac szerint az is...)? Akkor vessek magamra, és úgy kell nekem, tudom.
Azt hiszem, kicsit elszomorodtam, mert olyan értékek közvetítésére is nagyon törekszik minden, ami kortárs, ami csak tovább hergeli az egyébként is lelkileg túlmozgásos, izgalom-orientált ifjúságot. Mert legtöbbször a cél a túl gyors, túl színes, túl intenzív. És amikor a csapból is ez folyik, akkor nem biztos, hogy azokat, akik még mesekönyvet ragadnak a kezükbe, őket is ilyennel kell "szinten tartani". Főképp, ha az olvasó egy gyerek. És megint csak a saját véleményemet írom.
Nem lehetne kicsit csitítani a gyerekeket? Nem elzárni őket a világtól, csak kevesebbet tenni rájuk - legalább addig, amíg nem vágja őket pofon felnőttként a realitás. De ez is csak a saját véleményem.
Mindazonáltal örülök, hogy van ez a blog. Olyan nyugalom szigete-féle. És örülök annak is, hogy kicsit lassabb életű írók-rajzolók-olvasók vannak itt. Bizonságot nyújtó közösség.
Köszönet érte nektek.

Pályázat - az első mese

Két napja kaptuk meg az első pályázatra szánt mesét Belindától. Nagyon várjuk, ki milyennek képzeli. Amennyiben elérte a szíveteket, illusztráljátok bátran. Aztán meglátjuk.
Íme a mese...

A Mackókirálynő érintése

Közeledik a tavasz. A Mackókirálynő palotájában nagy a sürgés-forgás, őfelsége ébredezik téli álmából. Pillangóvitézek színes raja repked a palota körül, tisztogatják és díszítik az ódon tornyokat, a veteményeskertben a kertészhernyók és százlábúak szántják a földet, a konyhában Zümbi méhecske-főszakács az ünnepi reggeli fogásait ellenőrzi. Mézeskalácsból készített, szebbnél szebb díszek fogadják majd az úrnőt az asztalnál, és kedvence, a mézespuszedli-torta frissen fejt tejecskével. A belső termekben Mon-Csi-Csi, az öreg, sokat tapasztalt udvarmester irányításával a ruhatárat frissítik, és Kabóca karmester intésére finoman erősödik a lágy ébresztőzene.
Őfelsége kinyitotta az egyik szemét - suttogva adják tovább az örömhírt a hálószoba ajtaja előtt tolongó udvarhölgyek és udvaroncok.
Éljenzés fogadja az ajtót kitáró Mon-Csi-Csit, a Mackókirálynő kilép hálóterméből, és üdvözli hűséges udvartartását. Csipeget a főszakács remekműveiből, a komornák kifényesítik selymes bundácskáját, eközben az udvarmester beszámol a palota eseménytelen téli álmáról.
Előáll a királynő könnyű fogata, és megkezdődik az ünnepi felvonulás. Amerre járnak, felgöngyölítik a hóleplet a kacagva búcsúzó jégtündérek, és a legfürgébb virágtündérek virágszőnyeget terítenek a helyére. A hóvirágok szirmai közül integet a többi, csak most ébredező tündér. Ahol a Mackókirálynő menete végighalad, a telet felváltja a tavasz. Őfelsége mosolya felmelegíti a tájat és az alattvalók szívét.
De nézd csak! Egy tövisbokrokkal benőtt kapuhoz érnek, amely mögött makacsul terpeszkedik a hólepel, sem madár, sem levél nem mozdul a kopár ágakon.
- Ki lakik itt? - kérdi a királynő. Rövid csend után Mon-Csi-Csi udvarmester felel.
- Belinda, a banya. Ne törődj vele, úrnőm - és intésére továbbindul a picit megszeppent menet.
Az est leszálltával elcsendesedik a palota, csak a királynő álmát őrző János bogár végzi a munkáját. De hiába a ringó baldachinos ágy, a lágyan zümmögő altatókórus, őfelsége nem tud aludni. Forgolódik, könnyek csillognak a bársonyos maciszemekben. Mindegyre a télbe fagyott kert körül járnak a gondolatai.
Hajnalban Mon-Csi-Csi udvarmester kopogásra ébred. Sötét lepelbe öltözött alak áll az ajtó előtt. Az öreg udvaronc majdnem ráförmed, de bár a macifüleket kámzsa rejti, a nagy, csillogó szemekről még idejében felismeri a királynőt.
- Úrnőm, te itt! E korai órán!
- Dolgom van, szeretném, ha elkísérnél.
- Ah - az öreg, keletről jött majom, aki már a nagy Panda király alatt is szolgált, udvaroncrutinnal pillanatok alatt felöltözik, és úrnője nyomában lohol.
- Felség, esedezem, mi ez a különös túra? Hová megyünk? Alázatosan kérem, ha lehetne, kicsit lassabban...
Milyen más ez a hajnali kirándulás, mint a tegnapi diadalmenet. Ám az apró macilábak eltökélten tapossák a göröngyös utat. Nem a hintó teszi az uralkodót, a maciszívben dől el, kiből lesz királynő.
Odaérve határozott mozdulattal belöki a rozzant kaput, és belép a tél kertjébe. Síri csönd és mozdulatlan egyhangúság fogadja őket. Az ösvény végén elhanyagolt kunyhó áll. A Mackókirálynő bekopogtat. Bentről először némaság, majd egy reszelős hang válaszol.
- Bárki vagy is, menj innen!
- A Mackókirálynő vagyok! Látni akarlak téged, Belinda anyó.
Erre már kinyílik a koszos kisablak, és egy bozontos, szurtos fej jelenik meg, arcából csak a nagy orr látszik. A királynő hirtelen ötlettel megérinti a maszatos orrot. Mon-Csi-Csi lélegzete hallhatóan elakad, a banya megmerevedik, és a csendben a ház belsejéből egy halk pendülés hallatszik. Belinda banya önmagának is váratlanul így szól.
- Na jó! Lépjetek be!
Odabent vad összevisszaság uralkodik. A házikó pont olyan elhanyagolt és piszkos, mint a rongyos házigazda.
- Miért nem engeded be a tavaszt? - a Mackókirálynő kérdése őszinte, és cseppet sem számon kérő. A nagy maciszemek a szurtos-kócos ábrázatot fürkészik kíváncsian.
- Nekem nem kell a te tavaszod! Tartsd meg magadnak! - a hetykének és határozottnak szánt válasz hogy, hogy nem, sírósra sikerül. A Maciúrnő közelebb lép, és apró mancsát a banya piszkos, remegő kezére teszi. Pang! - újabb pendülés hallatszik a hátsó szobából. Az első után a második pánt is lehull arról a szelencéről, amelybe Belinda a szívét zárta, és a köré fagyott jégréteg olvadni kezd.
Az anyó hirtelen szégyellni kezdi a piszkos padlót, a szakadt ruhát, a mocskos ablakokat és bútorokat. Az összekormozott tűzhelyen teavíz melegszik, de mibe öntse, hova ültesse a vendégeket? A Mackókirálynő megérzi, mi megy végbe a bozontos hajzat alatt, és indulni készül, de előtte hátraveti a csuklyáját, és puszit nyom a szurtos, öreg arcra. Ping - a harmadik pánt is lehull a szívet rejtő szelencéről, és a banyaszív dobogni kezd.
- Isten veled, kis királynő - a banya hangja bársonyosra szelídült. - Ugye meglátogatsz majd újra?
- Igen - szól a királynő egyszerűen, és int a tátott szájjal bámészkodó Mon-Csi-Csinek.
Három nap múlva a Mackókirálynő reggeli sétakocsikázása újra Belinda birtoka felé vezet. De micsoda változás! A kert fái virágba borultak terített asztalt nyújtva a madaraknak és a boldogan lakmározó rovaroknak, a gyepszőnyeg apró állatok otthonait rejti. A gyönyörűen kimeszelt házikót virágok veszik körül, a ragyogóan tiszta ablakok tárva, szellő játszik a frissen mosott csipkefüggönyökkel. És ki áll a kapuban integetve és mosolyogva a ropogósra keményített kötényben és vidám, pettyes főkötőben?
Belinda az, a banyatündér.

2011. február 23., szerda

Blogdíj

Hú, sorra kapjuk a díjakat - és nem tudom, mennyire vagyunk méltók rá. Mert ugyan nekem is sokfelé kell szakadnom, Mici meg csak bánatosan ücsörög mellettem, azért igyekszünk a blogot is ellátni. De sajnos magunk vagyunk rá, mert a potenciális közreműködők nem működnek közre. Például a pályázatban. Illetve ez így nem igaz, mert vannak, akik nagyon-nagyon készségesek (nekik ezúton is köszönjük), és ajánlanak fel díjakat, és küldenének rajzokat, ha lenne mihez ... - és itt a bibi. Nincs mihez rajzolni, ugyanis a mesélők túlságosan félénkek. "Hát hol vannak azok a mesék?!" - mennydörgi Mici a fülembe, és cibálja a kardigánom ujját. "Jó kérdés" - gondolom magamban, és ugyancsak csóválom a fejem. Mitől féltek, mesélők? Farkastól? És hol a farkas? Biztosan nem a bokorban, mert arról minden levél lehullott, csak észrevenném!
Szóval bátran írjatok. Olyan jó lenne.
Na de borúra derű!
Szóval, újból kaptunk blogdíjat, jó régen, Lekitől, aki virtuálisan ölel minket - és neki el is hisszük. Íme a blogdíjhoz tartozó szabályok (a blogdíjunk jobbra lent található):
Linkelj be öt embert akiknek továbbadod a díjat és indokold meg pár szóban, hogy miért is gondolod úgy, hogy odaadod nekik ezt a nem is díjat, hanem inkább ölelést, vagyis talán a legjobb szó erre, hogy egy "igazi dicséret és egy virtuális ölelés" .

1. Öleljük anyát, mert nagyon rászolgál és nem mellesleg egy tündér.
2. Öleljük Mamót, akit csak így online lehet, mert annyira ritkán látjuk - hüpp, hüpp...
3. Öleljük Erit, ha hozzáférünk a sok gyerektől, mert nincs olyan rosszkedv, amit pikkpakk el ne hessegessen.
4. Öleljük Mercit, mert megint eggyel több családtagunk lett vele.
5. És öleljük Timit (akinek bár nincs blogja, mégis mindenki ismeri), mert mindig van hozzánk egy jó szava.

És még egyszer köszönjük, Leki, hogy (megint) gondoltál ránk!

2011. február 10., csütörtök

Pályázat



Na de nem akármilyen. Mert mi írjuk ki, Micivel. Ha már kreatív bloggerek vagyunk, csináljunk is valami kreatívat.
Szóval. Bűbájos tündéri rövidke tavaszi mese kerestetik. A beküldött mesékhez keresünk illusztrációkat is, mindenki ahhoz a meséhez illusztrálhat, amelyik a legközelebb áll a szívéhez. Vagy történhet épp fordítva is. Egy megtetszett illusztrációhoz is lehet írni mesét. A beküldött munkák felkerülnek a blogra, és szavazásra bocsátjuk őket. A nyertes párost pedig megjutalmazzuk, méghozzá kollektívan. Ezúton várjuk a többi kreatív blogger felajánlását az első díjra (persze, ha díjaznátok a többi mesét, azt is lehet). A felajánlásokat is közzétesszük itt. Így mindenki boldog lesz.
A pályázat feltételei: 1. csak szívvel-lélekkel pályázz 2. tedd ki a blogodra, hogy hol pályázol vagy hol ajánlasz fel díjat 3. és linkeld be a blogodra mesetavilagba.blogspot.com oldalt.
A pályázat és a díjfelajánlás beküldési határideje 2011. március 31.

Szeretettel várunk mindnyájatokat!

Blogdíj

Töredelmesen bevallom, mostanában ritkán járok erre. Mici minden szabad időmet felemészti (de tényleg). Így adódott, hogy megvárakoztattam/tuk szegény nretzse, Pöszkét, aki ránk ruházott egy blogdíjat. Ezúton is köszönjük!
Azt hiszem, Pöszke nagyon szerethet minket, mert másodjára kapunk Kreatív Blogger díjat. És ez mindenképpen motivál.

A blogdíjhoz tartozó szabályok:
1. Megköszönöm annak, aki adta: köszönjük Pöszke.
2. Kiteszem a logót a blogba: azonnal kiszögezzük jobbra.
3. Belinkelem, akitől kaptam: Pöszke
4. Írok hét dolgot magamról:
1. Jelenleg nyulakat hímzek...
2. ... és apró madáretetőket.
3. Ludovico Einaudi zenéjére kelek.
4. Hamarosan elkészül egy Mici-féle nyuszibabám...
5. ... és egy képem is.
6. Szeretem a macskákat...
7. ... és Yann Tiersent.
5.Tovább adom hét bloggernek, linkkel:
1. xLeki http://xleki.blogspot.com/
2. Mamó http://mammka.blogspot.com/
3. Kiseri http://kiseri.blogspot.com/
4. Hanna http://borokasagok.blogspot.com/
5. Zsófi http://sophiagalyas.blogspot.com/
6. Barbi http://babikincsei.blogspot.com/
7. Julcsi http://pjulcsy.blogspot.com/

2011. január 4., kedd

Fanni átváltozása

Ezt a mesét Fanni küldte. És amiért külön élmény, hogy eleddig Fanninak csak a rajzait és a varrományait ismertük. Mert ez a Fanni Piroseper.

Az álmodozó holdhal meséje

Huba, a terebélyes holdhal, megbabonázva bámulta az éjszakai eget a nyílt tenger kellős közepén. A víz felszínéhez közel, lassan ringott előre-hátra, mégis képtelen volt álomra szenderülni. A sejtelmesen világító égitest titkát szerette volna megfejteni. Nem fért a fejébe, hogyan kerülhetett az égre egy magafajta, oda ahol egy csepp víz sincs. Ráadásul a Hold még repülni is tudott, hiszen minden éjszaka utat tört magának a csillagok között. Néha egyáltalán nem mutatkozott, máskor pedig csak a fél arcát mutatta, de Huba sejtette, hogy az óriási korong sosem tűnt el teljesen. Azt kívánta, bárcsak helyet cserélhetne vele és ő nézhetne le minden élőlényre aki csak él földön és vízben.

Helga volt a legbölcsebb és legöregebb élőlény akit a fiatal holdhal ismert, így nem is volt kérdés, hogy vele kell beszélnie. A meglett asszonyság hosszú kort megélt már, sok mindent látott. Vagy háromszor akkora méretűre nőtt, mint Huba, bőre vastag páncéllá erősödött, többé nem kellett tartania a cápák falánkságától, sem a fókák játékos kedvétől. Egyik nap, együtt indultak ebédelni a közelben húzódó medúza mezőre. Helga megfontoltan úszott előre, a nagyobb jószágokat célba véve. Huba erőlködve tartotta a sebességet, és időnként ő is becserkészett egy-egy kisebb, áttetsző példányt. Miközben falatoztak, Huba a lelkesedéstől kifulladva mesélt az égen világító holdkorongról, és a vágyáról, hogy egyszer ő is fentről nézhessen le a világra, és láthassa még azt a bizonyos szárazföldet is, ahová sohasem tehette ki az uszonyát.

Helga végighallgatta társát, és rövid töprengés után lassan beszélni kezdett.

– Tudod fiacskám, nem Te vagy az egyedüli, akit elbűvölt a holdkorong. Már az őseink is keresték a hasonlóságunk gyökerét. Szeretnéd tudni, hogy mire jutottak?

Huba izgatottan bólintott, az asszonyság pedig elégedetten felkuncogott.

– Azt mondják, mi vagyunk a Hold könnycseppjei – jelentette ki ünnepélyesen és gyorsan bekapott két arra járó szerencsétlen medúzát.

Huba nem számított erre a válaszra. Fiatal volt ugyan, de már nem hitt a mesékben. Helga elszomorodott fajtársa kételkedése láttán.

– Sejtettem, hogy nem lesz elég neked ez a magyarázat. A mai fiatalok már semmi jelentőséget nem tulajdonítanak a hosszú idők alatt kialakult legendáknak. Pedig a te korodban én megelégedtem ezzel a válasszal. Sőt, nekem még most is megfelel.

Huba továbbra is hallgatott, mire Helga felcsattant.

– Erre a hasonlóságra nincs épkézláb válasz! Jól jegyezd meg, hogy egyetlen holdhal sem képes víz nélkül életben maradni.

Huba szomorúan folytatta a táplálkozást. Ha még a legbölcsebb élőlény sem ismeri a Hold titkát, akkor ugyan ki tudhatná azt?

Huba nem beszélt többet az álmáról. Éjszakánként továbbra is az eget leste, de nappal ugyanazt csinálta amit a többiek: órákon át napozott vagy medúzát lakmározott, illetve a többi holdhallal mulatta az időt. Meglepő módon, hősünk legjobb barátja egy delfin volt, akit Delmárnak hívtak. Barátságuk nehezen indult, mivel Delmár sokat csúfolódott a holdhal lomhaságán, de végül mégis megkedvelték egymást. A delfinnek egész álló nap be sem állt a szája, minden egyes tengeri pletykát meg akart osztani barátjával. Aznap éppen egy pórul járt holdhalon köszörülte a nyelvét, nevezetesen a bolondos Henriken, akit kikosarazott Polli, az elegáns pörölycápa hölgy. Huba ismerte a fickót. Henrik örökké rímekbe szedte a mondandóját, és saját költeményeivel szórakoztatta a versre éhes közönségét. Polli valószínűleg a tánc vagy az ének szerelmese lehetett. De Delmár már egészen máshol járt, és izgatottság fogta el egy hatalmas árnyék láttán.

Huba először nem értette, hogy miért nem süt rá a nap. Egy darab felhő sem szállt az égen, márpedig más nem takarhatta el előle a fényt. Végül észrevette a monumentális testet, amely már távolról árnyékot vetett rá. Felidézte a szót, amit Delmár használt ezekre a félig levegőn úszó járművekre: hajó. A delfin boldogan fickándozott a hajótest mellett, Huba pedig óvatosan közelebb úszott, hogy a saját szemével is láthassa ezt a furcsa lényt. Semmi élő nem volt benne, Delmár állítása szerint az élőlények, azok a bizonyos emberek a fedélzeten járkáltak, de Huba nem tudta kivenni őket a vízfelszín alól. A delfin szinte eszét vesztve ugrálta a duplaszaltókat, mintha el akarta volna bűvölni azokat az embereket. Huba hamar elvesztette az érdeklődését, és komótosan tova úszott a napfényes vízekre.

Azt mondják, a holdhalak sokat alszanak. A nap önti rájuk a meleget, a sós víz pedig könnyen álomba ringatja őket. Huba is inkább nappal szundikált, mindig együtt egy kisebb csoporttal. Még árthattak neki a cápák, ezért nem volt ajánlatos egyedül pihennie. Álmában szárnyakat növesztett, akárcsak a sirályok. Boldogan szelte át az eget, az ismeretlen szárazföld felé közeledve. Éppen a nagy pillanat előtt riadt fel és a legrosszabb rémálma vette kezdetét. Nem kapott levegőt, kopoltyújából kifolyt az összes víz. Testén erős rángások futottak végig, ahogy próbálta kiszabadítani magát a húsába vájó, egyre inkább rácsavarodó hálóból. Látta, hogy távolodik a vízfelszíntől, és rettegett, hogy soha többé nem merülhet el az éltető vízben. Később nehezen tudta felidézni ezeket a pillanatokat. Emlékezete kitörölte az első néhány napot. Egy nem túl mély medencébe tették. A fények megváltoztak, minden világosabb és sárgásabb színt öltött, a puszta levegőn pedig két lábon járó szörnyek mászkáltak. Rádöbbent, hogy az emberek ragadták ki a tengerből. Miközben elkeseredetten rótta a köröket a sekély medencében, Delmár rémmeséi ötlöttek fel benne újra és újra, miszerint a tengeri élőlények sokszor az emberek hasában végzik életüket.

Besötétedett, a titokzatos Hold teljes pompájában nézett le rá. Úgy tűnt mintha aznap éjjel lassabban gördülne a fényes csillagok között, talán hogy minél többet fürödhessen a fiatal holdhal csodálatában. Huba tudta, hogy szorítja az idő, halkan rimánkodott, hogy az égitest megkönyörüljön rajta és vonja magához. De nem történt meg a csoda. Huba soha többé nem látta a Holdat!

Egy nagyon furcsa helyen találta magát, amikor magához tért. Megintcsak memóriája segítette át a zavaros pillanatokon amikor a sekély medencéből kiemelték, és sok megpróbáltatás után egy újabba tették. A víznek itt egy kicsit furcsa íze volt, sok fényforrás világított az égen, és sok más apró élőlény is úszkált körülötte. A medence egyik falán átlátott. Ahogy lassan körbejárt és óvatosan szemmel tartotta azt az oldalt, embereket látott elsétálni a furcsa fal előtt. Voltak közöttük egészen picik is, de mindannyian kíváncsian lestek be a zárt világba. A fiatal holdhal volt a legnagyobb élőlény az akvárium lakói között. Lassan megtanulta a nevüket, de képtelen volt felvenni az ütemet a hadaró beszédükkel. A nagyobb és színesebb halak kevélyen úszkáltak körbe, a többiekről tudomást sem véve. Márk, a különc muréna pedig mindig csak a fejét dugta ki az egyik sziklatömb alól. A köveken terpeszkedő korallokkal azonban szót lehetett érteni. Egy égő piros színű egyed, bizonyos Karola igazán kedvesen fogadta Hubát. Amikor a hölgy nem beszélt, vidáman dudorászott és a dallamra lengette ezernyi apró polipkarját.

– Karola, kérlek ne érts félre! – kezdett bele mondandójába hősünk, több napi gondolkodás után. – De ugyan miért énekelsz, nap nap után, amikor itt kell senyvednünk ebben az akváriumban. Nem mondom, a koszt megfelelő, a társaság sem utolsó, de mégis be vagyunk ide szorítva, talán az életünk végéig. Nem járhatjuk többé a végtelen tengert, nem találkozhatunk a fajtársainkkal, és az itteni lézengésen kívül nem csinálhatunk semmi mást.

– Ó, kedves barátom, én boldog vagyok itt – duruzsolta a korall. – Igaz, a víz egy csöppet furcsa, a szórakoztatás pedig egyhangú, de itt nyugodtan terjeszkedhetek, amíg csak tart a szikla. Nem háborog a tenger, és nem zargat semmi más sem.

Huba csak ingatta a fejét. Belátta, hogy Karola nem volt az az úszós típus, csak ücsörgött a kőhalmon, és a mesterséges fényben sütkérezett. A kis korall azonban nem hagyta annyiban a dolgot.

– Huba barátom, mégis mi hiányzik neked a leginkább?

A holdhalnak nem is kellett gondolkodnia a válaszon. Minden egyes nap csak azok jártak a fejében, akiket kénytelen volt hátrahagyni.

– A fajtársaim, és a legjobb barátom Delmár, a delfin. Ő volt a legnagyobb mesélő akit csak ismertem. Persze a nap is hiányzik, de leginkább a Holdat hiányolom.

– Holdat? – Szólt közbe egy apró halacska, a Huba köré tömörült tömegből. – Mi az a Hold?

– Ti nem ismeritek a Holdat? – kérdezte megrökönyödve a holdhal, és először feledkezett meg arról, hogy önmagát sajnálja. A kis színes halak összenéztek, és sorban megrázták az apró fejüket. A kevély társaság is közelebb merészkedett hallgatózni, de úgy tettek, mintha a legkevésbé sem érdekelné őket a párbeszéd.

– Mi már akváriumban születtünk, sosem jártunk a külvilágban. – folytatta a szószóló bohóchal, nevezetesen Boga, mire egyetértő moraj futott végig a kis csoporton.

– Ó, a Hold az egy fényesen világító korong, mely szinte minden éjszaka megjelenik az égen – magyarázta merengve Huba. – Egy vándor, aki csak mosolyog az egész világra.

Boga az egyik lámpára meresztette apró halszemét, mire Huba megrázta magát.

– A Hold hatalmas, és messze száll az égen. Csak…

– Olyan nagy mint Te? – kérdezte Boga kíváncsian, a holdhalba fojtva a szót.

– Nem, dehogy – tiltakozott Huba, és lázasan törte a fejét, miként írhatná le a legmegfelelőbben a régen látott égi jelenséget.

– De igen! – kiáltott fel Karola izgatottan. – Huba, ússz a felszínre és csinálj úgy, mintha napoznál! Ti pedig húzodjatok minél közelebb az akvárium fenekéhez. Úgy, ni!

Hősünk és a kis halak, sőt még a nagyobbak is tették, amit Karola javasolt nekik. Huba ráfeküdt a vízre, a felszínhez közel, mintha csak otthon, a nyílt tengeren lett volna. Becsukta a szemét, hogy jobban felidézhesse az érzést.

– Pontosan ilyen a Hold! – kiáltott fel Márk a muréna, aki egészen kimerészkedett rejtekhelyéről és látattni engedte hosszú, szürke testét.

– Igen, igazad van! – sipította Karola, és hangtalanul összecsapta apró csápjait.

Huba kinyitotta a szemét és az ámulat minden rossz érzését elsöpörte. Az akvárium összes lakója őt nézte, egy részük félre fordított testtel fogadta be a látványt, mások kíváncsian méregették. Az üvegfalon túl is minden emberi szem rá szegeződött. A holdhal minden egyes sejtjében öröm áradt szét. Mostmár tudta, hogy a titokzatos égitest mit élhetett át éjszakánként. Minden vizi és szárazföldi lény az ezüstösen csillogó Hubára emelte a tekintetét, aki pedig boldogan mosolyogva nézett le saját kis zárt világára.

Az írókról bővebben jobbra fönt olvashattok.